A marxizmus legtekintélyesebb hazai teoretikusa Lukács György (1885–1971) volt, aki első rendszeres történetelméletét – a frankfurti iskolára alapvető hatást gyakorló – Történelem és osztálytudat (1923) című művében fejtette ki. Lukács a Kantra és Hegelre visszanyúló marxi kapitalizmuskritikát, az elidegenedés-elméletet fogalmazta át saját kora viszonyainak megfelelően, s arra a következtetésre jutott, hogy a kapitalizmus ellentmondásainak (használati érték-csererérték antinómiája) nem kell szükségszerűen a végletekig kiéleződniük a szocialista-kommnunista forradalom megvalósításához. Ehhez elég az ellentmondás alapjának és megszüntetése módjának a tudata, azaz egy kisebbség, a kommunista párt jelenléte is. Ennek megfelelően Kelet-Európában jogos a kommunista diktatúra (a kisebbség uralma és terrorja), hiszen ez az elidegenedés megszüntetésének egyetlen biztosítéka. Lukács nézeteiben azonban már az 1920-as években, a Blum tézisek idején elmozdulás figyelhető meg a polgári demokrácia felé, amennyiben a szocialista forradalmat nem tekintette közvetlenül megvalósítandó feladatnak, s annak bekövetkeztéig egy átmeneti időszakot is feltételezett. A végső fordulat azonban az 1930–1940-es években, Az ész trónfosztása (megjelent 1954-ben) koncepciójának kialakulásával következett be. Lukács már nem a polgári demokráciát, hanem a fasizmust tekintette a fő ellenségnek. Teóriája szerint a fasizmus kialakulásának az az oka, hogy a 18–19. században a német társadalmi-szellemi fejlődés elkanyarodott a nyugat-európaitól („Sonderweg”), s tovább éltek a feudális struktúrák, Hegel után Schelling, Kierkegaard, Schopenhauer, Nietzsche, Spengler, Baumler, Rosenberg irracionalizmusába, majd a faji mítoszokba süllyedt a német filozófiai gondolkodás. Azaz Lukács már nem a diktatúrát, hanem a demokrácia megvalósítását tekintette a legfőbb feladatnak.

A kifejezetten marxista–sztálinista történetírói irányzat mellett egyéb irányzatok is teret kaphattak. Ezek közül feltétlenül meg kell említeni az Eckhart Ferenc iskoláját követő alkotmány- és jogtörténeti (kormányzattörténeti) irányzatot (Asztalos László [1925–1988], Csizmadia Andor [1910–1985] munkái, Asztalos–Kovács Kálmán–Csizmadia Andor szintézise, a Magyar állam- és jogtörténet, 1972; illetve Sarlós Márton [1886–1971], Ember Győző [1909–1993], újabban Mezey Barna kutatásai). Az ún. eszemetörténeti irányzat jelentős műve Kosáry Domokos Művelődés a XVIII. századi Magyarországon (1980) című könyve, s bizonyos értelemben ide sorolható Heller Ágnes (1929–) munkája, A reneszánsz ember (1967), továbbá Mátrai László (1909–1983) néhány műve, illetve az 1960-as években megindult historiográfiai sorozat (R. Várkonyi Ágnes, Gunst Péter [1934–], Varga Zoltán és mások tollából), valamint Dénes Iván Zoltán [1946–], R. Várkonyi Ágnes (A pozitivizmus a magyar történettudományban, 1–2., 1973), Glatz Ferenc és Lackó Miklós (1921–) önálló munkái.

{V-308.} Igen lényegesek az agrár-, illetve gazdaság- és társadalomtörténeti kutatások is. Az előbbiek fő orgánuma az 1957-ben Lázár Vilmos főszerkesztésében megindult Agrátörténeti Szemle, vezető történészei pedig Szabó István, Wellmann Imre, Sinkovics István, Varga János (1927), Pach Zsigmond Pál, Niederhauser Emil (1923–). Kiemelkedik közülük Szabó István, aki az 1930-as években az Országos Levéltárban, illetve Mályusz Elemér keze alatt kezdte meg történetírói pályafutását (1936-tól a Levéltári Közleményeket szerkesztette), majd a Teleki Intézet érintésével 1943-ban Debrecenben átvette R. Kiss István magyar történeti tanszékét; itt tanított egészen 1960. évi nyugdíjba vonulásáig, de tanítványai munkáját a későbbiekben is irányította, amit legékesebben az 1965-ben megjelent, általa szerkesztett A parasztság története Magyarországon a kapitalizmus korában (1–2., 1965) című kötet is bizonyít. Szabó kutatásai kiterjedtek Debrecen történetének kutatására (Debrecen 1849-ben, 1928; A szabadságharc fővárosa, Debrecen, szerkesztő, 1949), demográfiai, településtörténeti és népiségtörténeti munkákra (Ugocsa megye; a Magyar művelődéstörténetbe írt fejezetei; A magyarság életrajza, 1941; Bács-Bodrog és Csongrád megye dézsmalajstromai 1552-ből, 1954), társadalom-, s különösen parasztságtörténeti tanulmányokra (A magyar parasztság története, 1940; Tanulmányok a magyar parasztság történetéből, 1948; Jobbágyok–parasztok, 1975), valamint egyháztörténeti, levéltári-levéltártörténeti kérdésekkel foglalkozó munkákra. Szabó István jelentősége abban ragadható meg, hogy – kapcsolódva a két világháború közötti történetírás legjobb hagyományaihoz – egy politikai-ideológiai elemekkel átszőtt, s így a politikatörténetet igénylő légkörben alapvetően az elemző, analitikus társadalomtörténetet képviselte, támaszkodott a rokon tudományokra (nyelvészet, néprajz, földrajz), bátran vállalta, hogy a legfontosabb nemzetfenntartó a parasztság, s a magyar történetírás függetlenségi hagyományait is harcosan folytatta.

A társadalom- és gazdaságtörténeti kutatásokban Ránki György és Berend T. Iván (1930–) munkássága érdemel feltétlenül említést. Fő érdemük, hogy a magyar fejlődést összehasonlító, közép-kelet-európai szemszögből is vizsgálták, s elsőként tettek kísérletet annak a wallersteini „centrum-periféria” elmélet alapján történő elemzésére.

Nem feledkezhetünk meg arról, hogy a háború utáni időszakban is jelentős mértékben tovább élt a két világháború közötti történetírás nem egy tradíciója, illetve iskolája, pl. a pozitivizmus hagyományaihoz is kötődő Domanovszky-iskola képviselői közül Wellmann Imre, Bakács István munkásságában. Mályusz Elemér 1945 után is alapvető, a marxista történettudomány kategóriáiba nehezen beilleszthető tevékenységet folytatott (Zsigmond király uralma Magyarországon, 1984; A Turóczi krónika és forrásai, 1967; krónikatanulmányok, alapvető forráskiadványok), s a Mályusz-iskola olyan jeles képviselőiben is tovább élt, mint Maksay Ferenc, Fügedi Erik, H. Balázs Éva, Jakó Zsigmond, Szabó István. A Szekfű-tanítványok közül Kosáry Domokos és Benda Kálmán (1913–1994) tevékenysége kiemelkedő.

Ebből a szempontból nyer jelentőséget az emigráció történetírása is, amelyre nézve természetesen nem volt kötelező a marxista kánon, s így folytathatták akár a korábbi szellemtörténeti tradíciót (Deér József [1905–1972], Miskolczy Gyula [1982–1962], Alföldi András), s érvényesíthettek akár modern társadalomtudományos szempontokat (Étienne Balázs [1905–1963], John Komlos, Polányi Károly [1886–1964]), s foglalkozhattak akár a tabunak számító kisebbségtörténeti kérdésekkel (Várdy Béla [1936–], Borbándy Gyula [1919–]). 

Niederhauser Emil