A két világháború közötti időszak ún. népi irányzatának tradíciója jelentős mértékben – bár változó intenzitással – tovább élt az 1945 utáni időszakban is. Gondolatai közül lényeges a nemzeti függetlenség, a nemzeti függetlenségi harcok kultuszának ápolása, amely pl. Kossuth Lajos alakjának középpontba állításában, Görgey kritikájában vagy a kiegyezés elutasításában is megnyilvánul. Az író Illyés Gyula, Féja Géza, Kodolányi János, bizonyos szempontból Németh László és mások mellett az irányzat jelentős teoretikusa Bibó István, aki történeti esszéiben – Németh László elemzéseire is építve – a kelet-közép-európai nemzetek társadalomtörténetének közös vonásairól fogalmazott meg fontos gondolatokat. Tömeglélektani motívumokkal is operáló fő tézise szerint a kelet-európai kisállamok nyomorúságát, hisztériáit a közösség és haladás (nemzet és szabadság) elvének az összeütközése váltotta ki történelmi fejlődésük során.

A nem hivatalos történetfelfogásban jelentős szerepe volt a két világháború közötti polgári liberálisok követőinek is, akik mindenekelőtt a magyar liberalizmus hagyományaira (Litván György [1929–], Szabó Miklós [1935–]), a két világháború közötti berendezkedés kritikájára, valamint 1956 emlékének ébrentartására összpontosítottak (Kende Péter [1927–]).

Külön fejezet – s mindenképpen új jelenség – 1945 utáni historiográfiánkban a külföldön élő magyarok történetírása. A nyugati magyarság elterjedésének megfelelően fő központjai az Amerikai Egyesült Államokban (Várdy Béla, Borsody István {V-311.} [1911–], Deák István [1926–], John Lukács [1923–], John Komlos, Vermes Gábor [1933–], Király Béla [1912–]), Kanadában (Baráth Tibor [1906–]), Nagy-Britanniában (Péter László [1929–], Polányi Károly), Franciaországban (Fejtő Ferenc [1909–], Étienne Balázs, Karády Viktor [1936–]), Németországban (Bogyay Tamás [1909–], Alföldy Géza [1935–], Vajay Szabolcs [1921–], Hermann Egyed [1895–1970], Borbándi Gyula), Svájcban és Ausztriában (Deér József, Miskolczy Gyula, Gosztonyi Péter [1931–1999]) találhatók. Természetesen igen fontos szerepet töltenek be a Monarchia „utódállamai”-ban élő történészeink is, akik közül a romániai, erdélyi magyar történetírók munkássága a legjelentősebb (Jakó Zsigmond, Benkő Samu [1928–], Imreh István [1919–], Csetri Elek [1924–], Egyed Ákos [1929–]). Az emigrációs, különösen az amerikai és az ausztráliai történetírásnak egyik kedvelt témája magyar őstörténet (Baráth Tibor), amelynek színvonala nem haladja meg Horvát István naiv etimologizálását. 

Köpeczi Béla

Történetírásunk legújabb, az 1980–1990-es években elért eredményei közül ki kell emelni a Köpeczi Béla (1921–) szerkesztésében készült, s a román történészekkel nagy vitát kiváltó Erdély történetét (1–3. kötet, 1986). Új elemnek tekinthető a jelzett időszakban az ún. jelenkortörténet (Zeitgeschichte, Contemporary History, histoire contemporaine) műfajának megjelenése, amely a nyugat-európai országokban az 1950-es években nyert létjogosultságot (1953-ban megalakult a müncheni Institut für Zeitgeschichte, s megjelent folyóirata, a Vierteljahrshefte für Zeitgeschichte). Az irányzat eredeti eszméje az volt, hogy a történelemhez a jelen és a közelmúlt – főként a politikatörténettel kapcsolatos – kérdései (fasizmus, európai integráció, ellenállás, népfront, antiszemitizmus, kollaboráció) legalább annyira hozzátartoznak, mint a hosszú távú demográfiai vagy árgörbék kérdése. Ezek a kutatások azonban kevéssé igénylik a nagy modernizációs iskolák „tudományos módszereit”, pl. kevéssé alkalmazható itt mondjuk a longue durée kategóriája, s forrásbázisában is elsősorban a hagyományos, írott anyagra épít. Nálunk az ilyen jellegű kutatások központja az 1956-os intézet, de hasonló vizsgálatok természetesen a Történettudományi Intézetben, az egyetemi tanszékeken, valamint a Politikatörténeti Intézetben (folyóirata a Múltunk), valamint a Magyarságkutató Intézetben, illetve az ebből létrejött Teleki László Alapítvány Közép-Európai Intézetében is folynak. Ezek a kutatások kiterjednek a két világháború közötti politikai berendezkedésre (e tekintetben Romsics István [1951–] Bethlen István-monográfiája az egyik legkiemelkedőbb munka), 1945 utáni történelmünk (pl. a koalíciós évek, a kommunista hatalomátvétel, a Rákosi-korszak, 1956-os forradalom és szabadságharc, az MSZMP története) kérdéseire (Vida István [1940–], Standeisky Éva [1943–], Pünkösti Árpád [1936–], Rainer M. János), de újabban a késői Kádár-korszak, a rendszerrel szembenálló ellenzéki mozgalmak (Csizmadia Ervin, Révész Sándor) problémáira is. A kutatások egyik középponti témája természetesen 1956, amelyről a hatalom a rendszerváltás hajnalán kényszerült elismerni, hogy nem ellenforradalom, hanem demokratikus célokat kitűző népfelkelés (Pozsgai Imre) volt, amelyet a történeti kutatás már forradalomnak és szabadságharcnak értékel.

Ugyancsak új jelenség, különösen a rendszerváltozás utáni években az ún. történeti antropológiai, a mindennapi élettel kapcsolatos kutatások megindulása. Ennek teoretikus alapja Nyugat-Európában az ún. „posztmodern” történetírás, amely tagadja a longue durée, az átfogó struktúrák létezését, revideálja a történetírás „narratív”, leíró jellegét (Clifford Geertz „thick description”-ja), nem kíván hidat emelni múlt és jelen között, s elsősorban a kis, töredékes, mindennapi, „más” jelenségekre {V-312.} összpontosít. Nálunk e műfaj természetesen még gyermekcipőben jár, de a teoretikus alapvetést is vállaló úttörői (Klaniczay Gábor, Gyáni Gábor), érdemleges kutatásokat végeztek a kora újkori időérzékelés- és mentalitástörténet, az alfabetizáció, a gyermekek története (Tóth István György: Mivelhogy magad írást uram nem tudsz; Péter Katalin: Gyermek a koraújkori Európában; Óra szablya nyoszolya), a századforduló körüli időszak lakás- és kertkultúrája, a hallállal kapcsolatos beállítódása, valamint a két világháború közötti időszak életmódja, mindennapjainak elemzése terén.

forrás:mek.niif.hu/02100/02185/html/1293.html

Végezetűl, de nem utolsó sorban lásd e videó felvételt.Nagyon szép!