(Modván: múltunk adaja a jővőt.Hasznos cikk. Érdemes elolvasni.)

1945 után a magyar történettudomány sok szempontból folytatta a két világháború közötti hagyományokat és irányzatokat. A történetírás intézményrendszerében a folyóiratok szempontjából lényeges változás nem történt, a magyar történettudomány vezető orgánuma a Századok maradt. 1957-ben azonban megindult az Agrártörténeti Szemle, amely a századforduló Magyar Gazdaságtörténeti Szemléje egyenesági leszármazottjának tekinthető, valamint az MTA Történettudományi Intézetének folyóirata, a Történelmi Szemle. Az új forráskiadványok közül mindenekelőtt a két világháború közötti politikai berendezkedéssel kapcsolatos iratok láttak napvilágot (Iratok az ellenforradalmi rendszer történetéhez; Horthy Miklós titkos iratai; A Wilhelmstrasse és Magyarország). E publikációk mellett további, igen jelentős forráskiadványok is megjelentek: a Benda Kálmán szerkesztette A magyar jakobinusok iratai; Kossuth Lajos iratai, a Mályusz Elemér által összeállított Zsigmond-kori Okmánytár. Az 1960-as években indult meg Györffy György (1917–) monumentális sorozata, a Magyarország történelmi földrajza az Árpádok korában, amely Csánki Dezső, illetve még Teleki József műve folytatásának tekinthető.

A történetírás tudományos apparátusának kiépítése szempontjából nagy jelentőségű a Kosáry Domokos (1913–) által az 1950-es években összeállított A magyar történettudomány bibliográfiája, valamint egyéb bibliografikus sorozatok is.

Az intézményrendszer átalakításának legfontosabb lépése 1949-ben a Magyar Történettudományi Intézet felállítása, amelynek közvetlen elődje a Teleki Intézet, illetve a háború után a Bibó István vezetésével megalakult Kelet-Európai Kutatóintézet volt. A Történettudományi Intézet kezdetben Andics Erzsébet dogmatikus és sztálinista szempontokat érvényesítő vezetésével működött, később Molnár Erik (1894–1966), majd Pach Zsigmond Pál (1919–), Ránki György (1930–1988) és Glatz Ferenc (1941–) vette át az irányítást. A történettudomány egyéb intézményei közül mindenekelőtt a Hadtörténelmi Intézet, a Párttörténeti Intézet, majd az 1980-as években megalakult Magyarságkutató Intézet említendő. Az 1990-es években, a rendszerváltozás {V-305.} után a Párttörténeti Intézet Politikatörténeti Intézetté alakult, s létrejött az 1956-os Intézet, valamint a XX. századi Intézet (1999).

A háború utáni történetírásunk is megalkotta az új szintéziseket. Ezek közül a legfontosabbak az 1950–1960-as években írt egyetemi tankönyvek, az 1970-es években megindított, de máig be nem fejezett, 10 kötetes Magyarország története, valamint a rendszerváltozás körüli években született, új, de szintén befejezetlen sorozat A magyarok Európában (szerkesztő: Glatz Ferenc; elkészült első három kötetét Engel Pál [1938–], Szakály Ferenc [1942–1999] és Kosáry Domokos írta). A 10 kötetre tervezett Magyarország története – a „Millenáris Történet”-hez, illetve Hóman Bálint és Szekfű Gyula Magyar Történetéhez hasonlóan – a korszak megváltozott szemléletét volt hivatott reprezentálni, a szerkesztők és a szerzők a politikai rendszernek megfelelően a magyar történelem marxista szintézisát kívánták megalkotni. Az idő előrehaladtával azonban egyre inkább feladták az eredeti, marxista pozíciót, s az egyes szerzők – részben a szintézis egységének kárára – saját pozíciójukat, szemléletüket érvényesítették, alkalmasint még a témaválasztás szempontjából is. Pl. bizonyos korszakokban modernebb történeti témák, az életmód vagy a mentalitás történetének bemutatása is szerepel, míg mások a hagyományos politikai eseménytörténet szűk keretei között mozogtak. A 10 kötetre tervezett összefoglalás egyik fő jellegzetessége, hogy lecsapódtak benne az 1960–1970-es évek nagy történeti vitáinak, így többek között az ún. „nemzet-vitá”-nak az eredményei, pl. a 16–17. századi rendi függetlenségi mozgalmakban – az osztályérdekek érvényesülése mellett – ismét elismerték a nemzeti szempont jelentőségét. A két világháború közötti politikai berendezkedés megítélése is változott, eszerint a Horthy-korszak nem látszatparlamenttel kendőzött fasiszta diktatúra, hanem egy liberális elemeket is tartalmazó, konzervatív-autoriter rendszer volt. Megszabadult a történetírás – nem utolsósorban Kosáry Domokosnak köszönhetően – a 18. századi Habsburg gyarmatosítás rögeszméjétől is, megmaradt azonban az „elkanyarodás” és a „második jobbágyság”. 1848–1849-ben nem csak Petőfi, Vasvári és Táncsics szerepe volt iránymutató, hanem – a bizonyos mértékig már korábban is értékelt Kossuth Lajos mellett – fokozatosan rehabilitálták Széchenyi Istvánt, majd Batthyány Lajost, sőt Görgey Artúrt is, s a kiegyezés (1867), illetve a dualizmus, az Osztrák–Magyar Monarchia megítélésében új szempontokat is figyelembe vettek. A dualizmus rendszeréről pl. „kiderült”, hogy nem feltétlenül volt a „népek börtöne”. A 10 kötetes Magyarország történetével szemben A magyarok Európában megfelelő fejezeteiben már a László Gyula által megfogalmazott „kettős honfoglalás” elmélete sem ütközött teljes elutasításba. Az Erdély története köztudottan a román történészekkel váltott ki nagy vitát.

Az 1945 utáni történeti-történetelméleti viták közül a legfontosabbnak az 1960-as években, főként Molnár Erik által kirobbantott „nemzet-vita” tűnik, amelyhez szorosan kapcsolódott az 1970-es években, a Nemeskürty István (1925–) és Perjés Géza megállapításai nyomán megindult „Mohács-vita”, illetve az 1980-as évek elején, mindenekelőtt Szűcs Jenő történetelméleti koncepciója által kiváltott régió-vita. A nemzet-vita alapvetően a nemzeti szempontokat érvényesítők győzelmével végződött, hiszen ezután (ha természetesen nem is kizárólag) ismét legitimmé vált a nemzeti mozgatórugók elismerése a történelemben. A Mohács-vita – bár a szakemberek meggyőzően cáfolták a „laikusok” egyfajta „népi patriotizmus”-ba vetett illúzióját, illetve a híres-hírhedt „akciórádiusz” tételét – rávilágított arra, hogy nem csak a szaktörténészek írhatnak történelmet, s a szélesebb közönség történeti tudatát céhen kívül állók is befolyásolhatják, {V-306.} pl. az ún. tabutémák felvetésével. A régió-vita legfontosabb hozadéka pedig az volt, hogy – szembeszállva az ún. „elkanyarodás” és a „zweite Leibeigenschaft” (második jobbágyság) elméletével, Németh László és Bibó István téziseihez kapcsolódva – rámutatott egy külön közép-európai régió létezésére, amivel történetünk, gazdasági-társadalmi-kulturális viszonyaink keleties, balkáni jellegét cáfolta. A vitának, minden utólagos cáfolat ellenére, ideológiai alapja is volt; Szűcs Jenő elmélete a népi gondolatkörhöz közel álló, Németh László által 1943-ban Szárszón is megfogalmazott „magyar út” gondolatát közvetítette, míg Pach Zsigmond Pál és támogatói a szovjet-zónához való tartozásunk szükségszerűségének tézisére építettek.

A történelem segéd-, illetve rokon tudományainak fejlődése 1945 után megtorpant, sőt az is mondható, hogy a két világháború közötti időszakhoz képest visszaesett. A segédtudományoknak csak egyes képviselői, pl. Borsa Iván (1917–) (diplomatika), Mezei László (paleográfia), Fallenbüchl Zoltán (1924–) (archontológia), valamint egyes szakágai, pl. az insigniológia (főként a koronával kacsolatos kutatások és viták révén az 1970–1980-as években), a történeti földrajz (Györffy György Árpád-kori történeti földrajza) voltak jelentősek. A rokon tudományok közül különösen az irodalom (Szauder József, Barta János, Sőtér István, Király István, Szabolcsi Miklós, Julow Viktor, Bán Imre), a filozófia (Lukács György és tanítványai, Heller Ágnes, Vajda Mihály, Fehér Ferenc, Márkus György, Hermann István, Nyíri Kristóf), a szociológia és politológia (Bibó István, Erdei Ferenc, Hegedűs B. András, Hankiss Elemér, Gombár Csaba, Kende István, Szalai Sándor, Ferge Zsuzsa, Szelényi Iván), a pszichológia (Pléh Csaba, Róheim Géza), a néprajz (Ortutay Gyula, Tálasi István, Gunda Béla), a nyelvészet (Pais Dezső, Bárczy Géza, Kálmán Béla), az antropológia (Bartucz Lajos, Nemeskéri János) és a régészet (Róna Tas András, Bona István, Fodor István) emelhető ki. A rokon tudományok jelentősége változatlanul abban áll a történettudomány számára, hogy a velük való kooperáció a teoretikus, analitikus megközelítés lehetőségét hordozza.

A hivatalos történetírás irányzatai közül az 1945 utáni korszakban elsőként a sztálinizmus hazai adaptálóiról kell említést tenni. Anélkül, hogy az egyes képviselők közötti, alkalmasint valóban lényeges különbségeket részletesen bemutatnánk, ide sorolható mindenekelőtt Révai József (1898–1959), Andics Erzsébet, Molnár Erik, Gerőné Fazekas Erzsébet (1900–1967), Nemes Dezső (1908–1985), Mód Aladár (1908–1973), valamint bizonyos további megszorításokkal Léderer Emma (1897–1977), Székely György (1924–), Elekes Lajos (1914–1982). A sztálinista irányzat magyar követői a szovjet Pokrovszkij és Porsnyev merev determinizmusát, az osztályharc elvét alkalmazták a magyar történelemre. Pozitív elemnek tulajdonképpen csak társadalomtörténeti beállítottsága tekinthető (Molnár Erik), többnyire azonban a politika és politikai eseménytörténet dominált. A sztálinista történetírás fogalmazta meg a második jobbágyság tételét, a Habsburg-gyarmatosítás tézisét, az 1848–1849-es szabadságharcban a szélsőbal kiemelt szerepét (1848–1849-ben mindenki más, de főként a nagybirtokos arisztokrácia, Görgey és a békepárt, valamint a főpapság a nemzet árulója volt), a két világháború közötti politikai rendszer „látszatparlamenttel kendőzött fasiszta diktatúrá”-nak minősítését.

Nem hagyható figyelmen kívül, hogy a marxizáló, illetve marxista történetfelfogásnak jelentős hagyományai, sőt teljesítményei is voltak a magyar történetírásban. A marxizmus szempontjainak a magyar történelemre való applikálására már a dualizmus korában történtek kísérletek. Szabó Ervin A társadalmi és pártharcok az {V-307.} 1848/49-es forradalomban című főművében fejtette ki híres-hírhedt tézisét, amely szerint a forradalom és szabadságharc nem elsősorban a nemzeti függetlenségért folyt, hanem osztályérdek és osztályharc mozgatta; 1848–1849 lényegében a köznemessségnek a főnemesség ellen folytatott több évszázados harcát zárta le, s a nemzeti-nemzetiségi ellentétek is az elnyomott román parasztok és a magyar földesurak között robbantak ki. A forradalom igazán demokratikus alternatíváját Petőfi és Táncsics képviselte. Szabó Ervin koncepcióját a két világháború közötti időszakban Révai József revideálta, aki a népfrontgondolat jegyében inkább a fasizmussal szembeni küzdelmet tekintette időszerűnek, s így a polgári, nemzeti erőkkel való összefogás szempontjából értékelte át a nemzeti gondolat nemesi-népi képviselőit is (különösen Marxizmus és népiesség című művében).