A magyar nyelv történetének főbb szakaszai.

A nyelvtudomány nyelvünk történetét különböző szakaszokra osztotta. A korszak határok nem merevek, mert a nyelv állandó változása sem köthető pontos dátumhoz, mégis történelmi eseményekhez, dátumokhoz kapcsolódnak, hogy megkönnyítsék a tájékozódást.
A magyar nyelv fejlődésének négy főbb szakasza van:
az ősmagyar nyelv kora (a honfoglalásig, 895-96-ig)
az ómagyar kor (a mohácsi vészig, 1526-ig)
a középmagyar kor (a felvilágosodás koráig, 1772-ig)
az újmagyar kor (napjainkig)
Az ősmagyar kor az ugor nyelvközösség felbomlásától a honfoglalásig tartott. Ebből a korból nincsenek írásos emlékek, csupán a rokon nyelvek történetéből lehet következtetni a nyelv akkori állapotára.
Az alapnyelvi és belső keletkezésű szavakon kívül nagy számban gyarapodott nyelvünk jövevényszavakkal pl.: iráni, török, szláv (asszony, kék, kereszt)
Ebben a korban alakultak ki a vegyes hangrendű szavak.
Nyelvtani rendszerünk igei személyragokkal (lát + m (én) = látom), igei módjelekkel, birtokos személyjelekkel, középfok jelével (-bb), tárgyraggal (-t) és több viszonyraggal gyarapodott.
A mondatok szerkezete bonyolultabbá vált: kialakultak a mellékmondatok főbb típusai.
A kevés magánhangzó mellett a nyelvben kettőshangzók (diftongusok) léteztek
Az ősmagyar kor végén kialakultak a vegyes hangrendű ezzel megtörve a finnugor nyelvekre oly jellemző magánhangzó-harmóniát.
Az ómagyar kor a honfoglalástól a mohácsi csatáig (1526-ig) tartott.
A letelepedéssel együtt megjelent a latin betűs írásbeliség, melynek köszönhetően már vannak írásos emlékeink e korból. A középkori nyelvemlékekben hangjelölés használtak. A királyi kancellária helyesírása meghatározó szerepet töltött be.
Az ómagyar korban olasz, francia, szláv, latin és német eredetű szavakkal gyarapodott nyelvünk, pl. narancs, szekrény, pénz, herceg, iskola stb.
Ebben a korban több változás is történt nyelvi rendszerünkben:
négyféle múlt idő használata
/elbeszélő múlt/ általános múlt idő (nézé, vala)
Befejezett múlt: történést fejezett ki (nézett, várt)
Régmúlt: befejezett cselekvésre, állapotra utalt (várt vala, várt volt)
Folyamatos múlt: a múltban folyamatosan tartó, befejezetlen cselekvés, állapot kifejezésére használták (néz vala, vár vala)
Az ómagyar korban alakul ki a segédigékkel (fog és kezd) kifejezett összetett jövő, valamint a jeles jövő idő is (-md/-nd pl. látand = látni fog)
Az ómagyar korban vált ketté a tárgyas és az alanyi ragozás, vagyis a határozott és általános ragozás.
Egyre több rag keletkezett névutóból is. (bele - -ba/-be; reá - -ra/-re; belől - -ból/ből) Nem mindegyik névutóból lett rag. (alá, fölé, elé, közé stb.)
A kettőshangzók az ómagyar korban már véglegesen egyszerűsödtek és hosszú é, í és á hanggá váltak.
A tővégi magánhangzók eltűnése az ómagyar korban fejeződött be. Ez gyakran hatott a tőbelsejei magánhangzókra. Az időtartam csökkenésének kiegyenlítésére a tőben levő magánhangzó megnyúlt, ezt a hangtani változást nevezzük pótnyúlásnak
Az ómagyar korban a magánhangzók száma növekedett. (í,é,ő,ű és ó,á hangok). Jellemző hangváltozási tendencia az ómagyar korban a hangok nyíltabbá válása, pl. pukul- pokol, így jött létre az ö,ő az ü,ű nyíltabb változataként. Pl. türül-töröl
Hogyha egy több szótagból álló szóban két magánhangzóra végződő szótag követte egymást, akkor a második szótag magánhangzója kiesett, pl. uruszág – ország, ezt a jelenséget hívjuk kétnyíltszótagos tendenciának, ami az ókor végére teljesen ki is alakult.
Az alapnyelvi mássalhangzók rendszere már az őskorban lényeges átalakuláson ment át. Ez a változás az ómagyar korban tovább folytatódott és kialakult a b, d, f, z, dz, zs, gy, ty, g, h és eltűnt sok másik.
Az ómagyar kor második felét a kódexek korának is nevezik, mert a korszak irodalmát a kódexirodalom, a kézzel írott könyvek jellemezték.(eleinte ezeknek témája egyházi, kései ómagyar korban már megjelenik a világi jellegű téma is)
Nyelvünk alapvetően területi változatokban, nyelvjárásokban élt.
Társalgásban a beszélők egymás között az általános tegezést használták.
A középmagyar kor a mohácsi csatavesztéstől (1526) a felvilágosodás koráig (1772) tartott.
A korszak történelme hatott a nyelv változására is. Elsősorban a reformáció és a könyvnyomtatás segítette a nyelv fejlődését és megnőtt az igény a minél egységesebb hangjelölésre.
Kialakult a magyar nyelvű irodalom először a hitvitázó irodalom. Elkészültek az első részleges bibliafordítások pl.: Sylvester János Új Testamentum fordítása (1541), illetve Károli Gáspár első teljes biblia fordítása 1590-ben, ún. vizsolyi biblia
A nyelv vallási alapú megosztottságára utalnak az egyes hangok különböző jelölése (pl.: protestáns: c = tz, cs = ts; katolikus: c = cz, cs = ch) és ebből következik, hogy a magyar helyesírás legfőbb elve a kiejtés szerinti írásmód volt.
A protestáns szerzők választották szét a „z” és „sz”, és az „s” és „zs” hangok jelölését. Ők állandósították a ty, gy, ny, ly jelölésmódját és véglegesítették a hosszú magánhangzók mai módon való jelölését.
Terjedt a magyar nyelvű írásbeliség, ugyanakkor a kor hivatalos nyelve még a latin volt és a férfiak társalgási nyelve is ez volt.
Ebben a korban kezdődött a magyar nyelv egységesülése. Ezt segítették a megjelenő hazai nyelvtanok, szótárak: Dévai Bíró Mátyás Orthográphiája (helyesírástana) és Szenczi Molnár nyelvtana.
Ebben a korban végbementek hangtani, nyelvtani és szókészleti változások.
Ø A középmagyar korban szóképzéssel és szóösszetétellel gyarapodott nyelvük a latin, német, oszmán-török jövevényszavak mellett, pl. hiéna, pisztoly, kávé.
Ø egyszerűsödött a múlt idő, s a befejezett múlt (-t/-tt) vált általánossá.
Kialakult a magázó forma.
Az újmagyar kor 1772-től napjainkig tartó korszaka több fontos szakaszra tagolható.
A nyelv fejlődésére nagy hatással volt a felvilágosodás, a nyelvújítás, a reformkor. Sokat gazdagodott és újult a szókincs. Elkezdődtek a nyelvművelő mozgalmak. Megteremtődött a magyar nyelvi egység és a magyar irodalmi nyelv.
A kiejtés szerinti és a szóelemző írásmód hívei között tört ki az ypszilonista-jottista háború. Verseghy Ferenc az ypszilonisták vezére (aggya, láttya, nénnye), míg a jottisták vezéralakja, Révai Miklós (adja, látja, nénje). Az írók többsége Kazinczyval az élen a jottisták felfogását fogadta el.
Az újmagyar korra is jellemző a belső és külső szógyarapodás. Német, latin jövevényszók, pl. vicc, illegális. A korszak jelentős szókincsbővülése azonban a tudatos nyelvújítási mozgalomnak köszönhető. Főbb szóalkotási módok:
idegenszavak lefordítása (pincér, anyag)
tájszavak köznyelvbe emelése (csapat, róna, hullám)
kihalt szavak felújítása (fegyelem, hős, Zoltán, Géza)
szóképzés (huzal, nőies, dereng, állítólag)
elvonás (cikkely-cikk, árnyék-árny, percent-perc)
szóösszetétel (vérszegény, bérkocsi, pénztár)
szóösszerántás (elöl + ülnök = elnök, levegő + ég = lég, könnyű + elméjű = könnyelmű)
mesterséges szóalkotás (járda, tanonc, másolda)
A felvilágosodás korában eltűnt a magyar helyesírás vallási alapú megosztottsága.
Sok új magyar nyelvű nyelvtan, szótár jelent meg. Kialakult a helyesírás normarendszere és 1832-ben megjelent az első magyar helyesírási szabályzat (Magyar helyesírás és szóragasztás legfőbb szabályai címmel) Vörösmarty Mihály irányításával, melynek legutóbbi kiadása 1984-ben jelent meg (A magyar helyesírás szabályai 11. kiadása) Fábián Pál vezetése alatt
A reformkor egyik vívmánya, hogy az 1844-es országgyűlés államnyelvvé nyilvánította a magyar nyelvet.
Napjainkban szegényedést tapasztalunk a jövő idő kifejezésében, hiszen ezt az igeidőt többnyire jelen idejű alakkal fejezzük ki.
Szókincsünk napjainkban is állandóan változik, egyre több idegenszó kerül nyelvünkbe, pl. internet, menedzser. Az idegen nyelvből való szókölcsönzés sajátos változata a tükörszó. Lefordítják a szó elő és utótagját, pl. Tiergarten - állatkert