A középkori magyar zene intézményi háttere.

A finnugor népcsaládnak „magyar törzsei”, melyek a Fekete-tenger környéki türk birodalmakban eltöltött évtizedek hatására, s azokból csatlakozó népcsoportoktól gyarapítva erős törzsszövetséggé vált, a 9. század végén keleti irányban megindulva elfoglalta a Kárpát-medencét. Ezt követő, nyugat és dél felé irányuló felderítő- és rablóhadjárataik a 10. század közepéig folytatódtak, majd egy rövid habozás után a Géza fejedelem az Európához való csatlakozás, s ennek jeleként a kereszténység felvétele mellett döntött. Fia, Vajk a ravennai zsinat határozata alapján jogot kapott az önálló egyházszervezésre, és közvetlenül pápai döntés alapján, tehát a német-római császártól való vazallusi függés elkerülésével elnyerte a királyi rangot. A magyar állam és a magyar kereszténység kezdetét 1000-től számítjuk, amikor a keresztségben István nevet nyert Vajkot megkoronázták.
Bár a régi pannon kereszténység maradványai és az országterületet közvetlenül környező egyházak nem voltak hatás nélkül a magyar kereszténység kezdeteire az egyházszervezet Magyarországon mégsem a kereszténység lassú földrajzi terjedése alapján, egymástól független kezdeményezések, hanem királyi döntés és koncepció alapján épült ki. István tíz püspökség létesítését határozta el, úgy rendelkezett, hogy minden tíz falunak templomot kell építenie. Annak elkerülésére, hogy az ifjú magyar egyház bármiféle, politikai kihatású függésbe kerüljön, elérte, hogy a magyar püspökségek hazai érseki joghatóság alá tartozzanak, sőt az érsekséggé emelt Esztergomot különleges jogállással ruházta fel: primátust, minden magyar püspökségnek, sőt a később létesülő második érsekségnek is fölé rendelte. Így Esztergom, a pátriárkai jurisdictióhoz hasonlítható módon „mater et caput omnium ecclesiarum"-má vált. A püspökségek megalapítása, anyagi ellátása, iskoláik és a majdani káptalan alapjául szolgáló testületeik felállítása 1000 után néhány év alatt megtörtént. Biztosan Istváni alapítású az esztergomi, győri, veszprémi, pécsi, kalocsai, egri, erdélyi és csanádi egyházmegye. A maradék kettő valószínűleg Vác és Várad volt, de azok teljes kiépülése a század második felére maradt. Vitatott, hogy mikor nyert érseki rangot Kalocsa, s hogy mi volt ennek oka és előzménye. Egyesek történészek szerint már István korában két tartományra oszlott a magyar egyházterület, mások szerint ez a 12. évszázad második felében következett be. Mindenesetre a 12.század végére egyértelművé vált a két érsekség joghatósága. Esztergom alá tartozott Győr, Veszprém, Pécs, Vác, Eger és a később létesült kisebb területű és jelentőségű, enklávéként az esztergomi megyébe beékelt Nyitra (létesítésének politikai okai is voltak), míg Kalocsa alá tartozott Várad, Erdély, később talán egy régi görög püspökségből létesült szerémi püspökség. Amikor 1094-ben a horvát uralkodóház kihalásakor a főurak László magyar királyt választották a trónra, s így a két ország között perszonál-unió keletkezett, a László által István alapított Zágráb is a kalocsai érsekség része lett.
Néhány jellemvonását ennek a hierarchiának ki kell emelnünk, olyanokat, melyek döntő behatással voltak a magyar liturgia, liturgikus zene, sőt bizonyos fokig a magyar kultúra történetére is.
Először is azt látjuk, hogy a magyar egyház zárt szervezet, melynek nincsenek külföldi függőségei. Prága hosszú ideig a mainzi érsekség alá tartozott, Bécs csak a 15. századig a passaui püspökség egy plébániája, a mai Szlovénia Aquileia és Salzburg között ingadott. Az ország veszélyeztetett politikai helyzete, a német császári hatalom fenyegetése arra késztette Istvánt, hogy kihasználva az előnyös lélektani helyzetet (Európa fellélegzését a pogány magyarok megtérése láttán) hogy úgy mondjuk, egyházilag is lezárta az ország határait.
A másik vonása a magyar hierarchiának az erős tagoltság. Az ország akkori területe elég nagy volt ahhoz, hogy azon belül egyéni arculatú tájak formálódjanak ki, s azokon bizonyos egyházi, liturgiai, kulturális különbségek fejlődjenek. Szemben például a cseh egyház területileg monolitikus képével, a magyar egyházon belül különféle áramlatok indulhattak el és kaphattak lokális különbségeket eredményező formákat.
A harmadik vonás az, hogy e tagoltság ellenére a magyar egyház teljességgel egységes maradt. Szemben például Lengyelországgal, Németországgal, ahol Gniezno, Krakkó, Plock, Wroclaw, vagy Regensburg, Bamberg, Passau stb. egymástól független, egymást csupán a földrajzi érintkezés szokásos hatásával befolyásoló egyházakból épült fel, a magyar egyházakat mondhatni genetikus összetartozás, közös alapok kötötték össze, s azután is, minden kezdeményezés az országhatárokig hullámzott, s elvben új variánsokat eredményezhetett az egységen belül. Ennek az egységnek alapvető oka az, amit már fent mondtunk: hogy e hierarchia egységes, erős királyi akarat folytán mondhatni egyszerre jött létre, összetartozásuk a primátus intézményében jogi formát is nyert, a két érsekséget pedig minden rivalizálás és különbség ellenére számos személyi és szokásbeli sajátság kötötte össze.
A negyedik vonás a szerzetesség szerepét érinti. Az ország misszionálásában és egyházszervezetének kialakításában jelentős szerepet játszottak a német, olasz, cseh földről jött bencés szerzetesek. Magyarországon is létrehozták kolostoraikat, melyek közül a legnagyobb a pannonhalmi apátság volt. Azonban e kolostorok nem a német típusú birodalmi monostorokat mintázták, hanem az imádság szerény méretű házai voltak, közelebb álltak a Benedek által elképzelt családi közösségekhez, mint a nyugati város-méretű monasteriumokhoz. Így befolyásuk is más természetű volt, mint nyugaton. A szerzetesek munkájának eredménye azonnal beépült az egyházmegyei életbe, személyükben is közülük sokan váltak püspökké, vagy püspökök közvetlen munkatársaivá, s ezen a hálózaton keresztül, nem pedig saját kolostoruk révén  befolyásolták a magyar kereszténységet. A bencés hatás rajtuk keresztül érvényesülhetett, de a magyar egyház alapvetően a szekuláris egyházak együttesében formálódott ki és befolyásolta a magyar liturgikus kultúrát. Nyilván e mögött is ugyanaz a koncepció állhatott: a kolostorok viszonylagos függetlenségével szemben a püspöki egyházak a központi hatalom által jól kézben tartható, erős szervezetet alkottak.
Ennek kulturális hatása kézzel fogható. A kezdeményezések nem maradnak egy kolostor zárt körében, hogy úgy mondjam, nem hallomás útján terjednek, egyik kolostorról a másikra, hanem egy országos hatókörű intézményhálózat közvetíti azokat határtól határig. A szerzetességnek e szerepe a következő századokban kissé módosul, de alapvetően nem változik. A magyar egyház alapvetően episzkopális marad, az új szerzetesrendek pedig saját hagyományaikat intenzíven megélhetik saját kereteik között, anélkül azonban, hogy ezzel okvetlenül befolyásolnák a szekuláris egyházak szokásait. Egy ciszterci, domonkos vagy ferences templom liturgiájához, énekéhez közelebb állt a tőle 1000 kilométer távolságban lévő testvértemploma, mint a vele egy utcában épült plébániatemplomé.
Végül ennek a szervezeti felépítésnek következménye az ötödik jellemvonás is. A nagyobb kolostoroknak megvoltak a maguk iskolái, melyek a rendi utánpótlásról gondoskodtak. Azonban elsősorban az egyházmegyés templomok mellé telepített iskolákat kellett biztosítaniuk, hogy anyagilag, személyileg szilárdan megalapozott helyzetüket kihasználva a kultúrát, ezen belül a liturgikus és zenei kultúrát nagyjából egységes rendszer szerint öt évszázadon keresztül továbbadják. Ez az iskola a grammatika és a zene tanulásának kettős oszlopán nyugodott, s a liturgiában való naponkénti tevékeny részvétel, ezen belül az énekes szolgálat ellátása szinte az iskola értelme volt. Ennek az iskolának – szemben a kolostorival – nagy előnye a diffúz volta. A püspöki székesegyház káptalani iskolája a városi és falusi plébániákról szerzi növendékeit, s oda küldi vissza egy részüket papként vagy iskolamesterként. Az iskola a klérus és a laikus értelmiség kommunikációjának is legjobb terepe. A laikus értelmiség is a liturgia és a liturgikus zene naponkénti szolgálatának élményével látja el feladatát, s örökíti tovább, amit maga is kapott.

A liturgia és a liturgikus zene pontosan leképezi az egyházszervezet fenti sajátságait.
1. A magyarországi liturgia természetesen a római latin liturgia része, úgy, ahogy azt a délnémet, észak-olasz, talán cseh közvetítéssel a fiatal magyar egyház megismerte. Azonban úgy látszik, néhány évtized alatt meghozta a maga döntéseit, választásait, kialakította saját liturgikus rendjét, melyek megkülönböztető és meghatározó jegyként a részliturgiákba beépültek. Ebben és csakis ebben az értelemben a magyar liturgia és a magyar liturgikus ének is bizonyos zárt jelleget kapott. A római liturgia befogadását eleinte természetesen külföldről hozott könyvek is segítették, közvetítették, de a 12. században – bizonyos extrém esetektől eltekintve – már bizonyára nem lehetett volna külföldi könyvekre és karkönyvekre hagyatkozva végezni, főként nem közösségben. A magyar liturgia nyitott maradt a külföldi hatásokra. De feléjük szigorú szűrő is működött. Néhány fontos új elem szervesen beépül abba, amit mos patriae-nak vagy "consuetudo regni"-nek hívtak, néhány kevéssé fontos elem pedig helyet kaphatott a szűkebb körű, lokális rítusokban.
Ennek a zártságnak szinte jelképe lehetne a hangjegyírás története. Az első évtizedekben természetesen a német neumaírás terjed el Magyarországon, mégpedig annak több fajtája. Ezek azonban a 12. század elejére egységesednek és egy hazai írásszokásban állapodnak meg. Azután a 12. század második felében itáliai és francia hatásokat a már kialakult szokásokkal szintetizálva megjelenik a kor modern, vonalrendszeres hangjegyírásának speciálisan magyar realizálása, az esztergomi notáció. A 13. századra (leszámítva néhány konzervatív nyugatmagyarországi műhelyt) ez az egész ország notációja lesz, ugyanakkor olyan notáció, melynek ismerete szinte egyik kilométerről a másikra megszűnik: sehol Magyarországon kívül ezt nem művelik.
Hasonlóképpen: a római liturgia és liturgikus zene befogadása, a középeurópai s talán egyes észak-olasz hatások befogadása mellett, úgy látszik, tudatos döntésekkel kialakítják a magyar liturgia alapvető repertoárját, annak elrendezését, majd azokon a pontokon, ahol ezt fontosnak érzik, kiegészítik a repertoárt hazai kompozíciókkal. Ezen alapelemek lényegében valamennyi püspökség viszonylatában egységesek, s legtöbbjük ismét olyan, hogy a határon kívül, legalábbis ebben a konstellációban nem találhatók.

forrás: magyarzenetortenet.hu