Megtaláljuk azonban a második jellemvonásnak, a tagoltságnak liturgiai és zenei lenyomatát is. A tájékozódást nehezíti az, hogy a fennmaradt források száma nem elegendő. Ahhoz, hogy a történeti kép világos legyen, minden püspökségből legalább századonként egy-két kottás, esetleg további szöveges mise- és zsolozsmakönyvvel kellene rendelkeznünk. Az ebből kijövő minimális forrásalap körülbelül kétszáz, helyben és időben egyenletesen eloszló kézirat lenne. Ezzel szemben mintegy 60-80 kézirattal rendelkezünk, s ezek eloszlása teljesen egyenetlen. Segítheti a tájékozódást az eddig feldolgozott kb. 500 töredék, de persze ezeknek hová tartozása, provenienciája nem mindig állapítható meg.
De még így is igazolható, hogy a források mintegy lefedik az egyházszervezeti kereteket. Az esztergomi tartományból a 13. és a korai 16. század között írt kéziratok elegendőek arra, hogy egy igen erős központi tradíció szilárdságát és időbeli permanenciáját igazolják. A legkorábbi emlékek: három 11. század végi, kevés hangjegyet tartalmazó kézirat, egy 12. század végi sacramentarium néhány kottás bejegyzéssel, azután egy szöveges breviárium következik, majd egy hangjegyes breviárium és missale a 13-14. század fordulójáról. A 14. századból egy kiváló antifonále, egy kapitulare, kéziratos misszálék és breviáriumok számos töredék, majd a 15. századból mind miséhez, mind zsolozsmához tartozó könyvek gazdag együttese igazolja, a liturgikus és zenei hagyomány megállapodottságát. A mély begyökerezettséget számos 16-17. századi, az esztergomi rítust fenntartó, tehát retrospektív emlék támasztja alá.
A kalocsai tartományból már szegényesebb a fennmaradt forrásanyag. Magához Kalocsához valószínűleg csak egyetlen 14. századi breviárium és néhány töredék köthető. Viszont a török megszállástól mentes Zágráb már jobban dokumentált. Egy 13. századi hangjegyes missale után a 14. századból breviáriumok, lectionariumok, a 15. századból szépen írt zsolozsmáskönyvek tanúsítják a hagyomány szilárdságát, következetességét. Ahol szerencsés átfedés van a kalocsai breviárium anyagával, ott igazolását találjuk annak, hogy Zágráb liturgiája és éneke lényegében megegyezhetett az érsekség szokásaival, kivéve néhány késő középkori hozzáadást. A retrospektív források jelentősége itt még nagyobb. Miután ugyanis 1630-ban a magyarországi külön rítust és külön cantust feladták, Zágráb a 18. század végéig hadakozott a maga hagyománya megtartásáért, s írta tovább liturgikus könyveit e hagyománynak szabályai szerint.
Érdekes, hogy a hierarchikusan Kalocsához tartozó váradi és erdélyi egyházmegye, tehát az ország délkeleti területe inkább Esztergomhoz húz, de azon belül bizonyos egyéni sajátságokat mutat. Kétségtelen, hogy az „erdőn túli” vidék az országon belül történelmi és földrajzi okokból politikailag is, társadalmilag is kissé elkülönült. Nem függetlenségről van itt szó, de kétségkívül sajátos árnyalatról. Valószínű, hogy legkorábbi teljes hangjegyes emlékünk, az 1130 táján írt Codex Albensis is erről a vidékről származik. Jó néhány töredék köthető még ide, azután 15. századi breviáriumok és egy díszes antifonále kifejlett állapotban mutatja azt a rítust, mely talán már a magyar liturgia kialakulásának idején önálló változatként indult útjára, s azután is megvoltak a maga saját tájékozódási pontjai.
A jelzett tagolódás a liturgiában, zenében és zeneírásban egyaránt megfigyelhető. Ha csak a zenei repertoárt nézzük, egy közelmúltban végzett számításom szerint a zsolozsma legfontosabb műfajának, az antifonának mintegy 3500 tételnyi anyaga úgy oszlik meg, hogy annak 54 százaléka mindhárom magyar rítusterületen megvan, 12 % valamelyikből hiányzik, 34 % pedig csak a három egyikében található meg. Ugyanígy megvannak az anyag elrendezésében is, s a dallamvariánsokban is e különbségek. A mise zenei anyaga természetesen jóval egységesebb, de az elrendezés variánsai és a zenei variánsok itt is a rítusokhoz köthetők.
A tagolódás azonban a hangjegyírásban is kimutatható. A magyar notációnak stiláris árnyalatai alakultak ki a nagy tájegységeken. Amikor pedig a 14. században az ország peremén élénk külkereskedelmet folytató, önállósodó, gazdag városok hálózata jött létre, azok felhagytak a magyar notáció művelésével és scriptoriumaik egy nemzetközibb jellegű notáció, a metzigót művelésére tértek át.

3. De a tagolódás sem változtatott azon, hogy alapvetően egységes, egymásra hatások hálózatában élő intézményekkel van dolgunk. Hogy a notációval kezdjük: a magyar notációban bekövetkező stiláris és technikai újítások valamennyi tájat érintik. Amikor pedig a 15. században új követelmények hatására modernizálják a régi magyar notációt, az új fajta dokumentálható az ország legkülönbözőbb vidékeiről.
Hasonlóképpen a liturgikus és zenei anyagban is végigfutnak a fontosabb újdonságok az egész területen. Így például a párisi új stílus, a szentviktori szekvencia hatása először a Váradon jelentkezik egy új himnuszkompozícióban, de azután mindhárom területen megjelennek mind az átvett tételek, mind az „imitációk”. A magyar szentek tiszteletére készült új, korszerű 13. századi zenei históriák is közös kincsévé válnak a három rítusterületnek, vagy változatlan formában, vagy beépítve saját ciklusukba. A nagy Szent István zsolozsma tételei például megvannak az esztergomi tartomány és a Várad-erdélyi régió könyveiben, míg a Kalocsa-zágrábi rítus saját offícium-kompozíciójába integrálta annak egyes tételeit.

4. A negyedik vonásként a szerzetesek elkülönülő, de elkülönültségükben hagyományőrző jelenlétét neveztük. A bencésekről már volt szó. Természetesen saját liturgiájukat követék, s bár eleinte maguk is részt vettek a magyar notáció művelésében, talán még kialakításában is, a kevés forrásból ítélve úgy látszik, később a kvadrátírásra tértek át, míg a ciszterciek egy francia eredetű hangjegyírás középerópai változatával éltek. A kvadrátírást használták később a domonkosok és ferencesek is, s ez az írás mindig együtt járt saját repertoárjukkal, saját dallamvariánsaikkal. Folyamatosan éltek e tradíciók, de nem keveredtek a magyar egyházmegyés gyakorlattal.  

5. A liturgia és liturgikus ének iskolai gyakorlatának gyümölcsei csakhamar érezhetők voltak. A gyermekek a magyarországi középkori zenetörténetben kiemelkedő szerepet játszottak. Az ordináriusok tanúbizonysága szerint minden fontos liturgikus akcióban részt vettek, sokszor bíztak rájuk nehéz szólószerepeket, az egyszerűbb liturgiai napokon pedig vezették a káptalani kórust, hangot adtak, irányították a felnőtteket is a liturgia zenei végzésében, magyar szakkifejezés szerint: koráltak.
De talán ennél is fontosabb az iskolák szerepe a hagyomány meggyökereztetésében, az  asszimiláció folyamatában, s abban, hogy a gregorián és azon keresztül a zenetudás az egész középkoron át az iskolázott rétegek alapműveltségének organikus része volt. Ennek szimboluma lehet az egyszerű papoktól, tanítóktól, diákoktól származó kurzív kottabejegyzések nagy száma a 14-16. században. Míg a zenei szépírás egyre inkább a professzionális notátorok mesterségévé vált, a használók, a nem specializált, de zenei írás-olvasásra megtanított egykori diákok intelligens, muzikális kézírás-fajtája a kurzíva, melyet már 12-14 éves korukra biztosan kezeltek.

A fentiek talán büszkélkedésnek tűnhetnének. Éppen ezért a helyzet kontrasztjáról is beszélni kell. Míg az egyszerű, hétköznapi többszólamú praktikákra vannak adataink, addig az Ars nova, az Ars subtilior és a kora-reneszánsz polifónia ismerete Magyarországon valószínűleg a királyi udvarra, esetleg egy-két művelt főpap legszemélyesebb környezetére szorítkozott, s önálló, országos hatókörű előadóművészi és alkotó gyakorlattá nem vált. E magas artisztikus többszólamúság éppen azokban az országokban terjedt el, ahol a templomokban a főszerepet átvették a 8-10 fős professzionális zenész-együttesek, melyek nemcsak megszólaltatták a szubtilis darabokat, de eközben kiművelték azok tanítóit, karmestereit és zeneszerzőit. Úgy látszik, a 14. században elvált egymástól a gregoriánra alapuló, széles körre kiterjedő liturgikus kórusmuzsika (a kórus szót itt középkori értelemben használom) és a korszerű, egyre gyorsabban fejlődő fejlett műzene útja. Magyarország, egy-két kivételes rezidenciától eltekintve az előbbi útján haladt. És ez a szétválás olyan következményekkel járt, melyek hatását a 20. századig érezzük. Nem csak Magyarországon.