Szereplési esélyeinket már eleve megnövelte az, hogy a korábbi évek nemzetközi élmezőnyét meghatározó országok egy része még nem tudta kiheverni a II. világháború okozta minőségi veszteségeit, vagy annak pótlását egy-egy sportágon túlmenően még nem is tartotta elsődlegesnek (NSZK, Japán, Finnország). Más riválisoknál a társadalom szociális elégedetlensége, az ország {III-611.} gyarmati pozícióinak megrendülése, majd a nemek közötti emancipációs és korosztálykonfliktusok miatt vált átmenetileg másodlagossá az élsport támogatása (Franciaország, Anglia, Hollandia és Olaszország). A Szovjetunió versenyzői és sportdiplomatái ekkor szerezték az első nemzetközi tapasztalatokat. Svédországban éppen a magas életszínvonal okozta elkényelmesedés, a társadalmi struktúraváltás és az ezzel járó életmód-átalakulás terelte el a figyelmet az élsport kíméletlen kockázatvállalásától. Az olimpiai főpróbává előlépett FVB-ken lényegében csak az államszocialista tömb országainak legjobbjaival kellett megküzdeni válogatottjainknak. (A keleti országok csapataiban ténylegesen főiskolás csak elvétve szerepelt. A nyugati országok sportvezetőinek többsége ezt sérelmezte, és a külön rendezett FISU-játékokhoz pártolt.)

Az említettekkel ellentétben hazánknak ebben a kierőszakolt kollektivizmusba csöppent történeti időszakában az egyén érvényesülésének szűkített csatornája az élsport felé terelte mindazokat, akik vállalkozói szellemet éreztek magukban valamelyik szakág művelésére. A kíméletlen edzések tortúráit elviselő – a társadalom alsóbb ranglétráiról feljebb lépni szándékozó rétegekből kikerült – élversenyzők előtt megnyíltak az utak a jelképes állások után járó fizetések, az egyetemi felvételik, a tiszti rang, a lakáskiutalás és a külföldi kiutazások mások által alig megszerezhető előnyeihez. Ugyanakkor a Hegyi Gyula vezette sportelnökség a felszított osztályharc ürügyén végrehajtandó vagyonelkobzások, internálások, kitelepítések és kuláklistázások lesüllyesztés elé néző rétegeiből kikerült tehetségek felé is mentőkötelet nyújtott. Lehetőséget adott számukra az élversenyzéssel járó megkülönböztetések kiaknázására.

Így az 1950-es évek elejére a sportaktivitás és a sport iránti odaadás olyan légköre alakult ki, amelyben az utódjelöltek második, harmadik garnitúrája lehetetlenné tette, hogy az élsportolókat a válogatottban kivívott hely megrészegítse. Ezek a nemzedékek nem robotnak vagy mártíromságnak fogták fel az alkatuknak legjobban megfelelő stíluselemek kikísérletezésére és begyakorlására fordított edzésmunkát, hanem játéknak. Tudták, hogy ha lazítanak, már ott vannak helyükbe a többiek.

A kor manipulációs palettáján a marionettfigurákból politikai személyiséggé misztifikált államvezetők háttéralakjaiként megjelenő élsportoló és élmunkás szentháromságokból a tömegek szemében a legszuggesztívebb hatást a tényleges teljesítményt nyújtó sportnagyságok váltották ki.

Grosics Gyula, Puskás Ferenc, Kocsis Sándor, Papp László, Gerevich Aladár, Kárpáti György, Szilvásy Miklós, Székely Éva és mások neve még a korszak irodalmának és művészetének zászlóvivőiét is elhomályosították. A sportban megtestesült magyar messiásvárást csak fokozták Szepesi György szuggesztív közvetítései, amelyek még akkor is éltették a hallgatóságban a játék izgalmait, amikor a csapatok már a zuhanyozóban voltak. Ezekhez járultak még az euforikus sajtókésztetések, mint az évszázad mérkőzéseként tálalt 6:3-as győzelemmel végződő magyar–angol találkozó (1953) túllihegése, ahol a brit oroszlánt farkánál fogva csóválgató labdarúgó-karikatúrák a „kapitalizmus végóráinak ábrándjait” sugallták. Az agyonreklámozott sportnagyhatalmi lét délibábot kergető szurkolóinak serege először a berni vb-döntő (1954) fiaskóját követően csapott át nyílt utcai tüntetésbe.

A személyi kultusz manipulatív céljait szolgáló, lényegében egyoldalú támogatás, a munkahelyi és a vámügyi kivételezettség a magas szintű sikerélményeket {III-612.} nyújtó élsport szűk táborába való bejutásra, vagy az arról szóló híranyagok és látványelemek fogyasztására polarizálta a közvéleményt. Az iskolák testnevelőinek figyelmét a kötelező demonstrációk és kimutatások előkészítésén túl többnyire csak az a néhány tucat – helyi egyesületi utánpótlásnak szánt – fiatal kötötte le, akik után némi külön juttatást remélhettek. Mindez előrevetítette árnyékát a testnevelésből részleges vagy állandó felmentést kérő tanulók – a statisztikákban egyelőre eltusolt – növekvő százalékának.

(ezen oldal a család összefogásával készűlt)