Az úgynevezett tömegsport vonatkozásában – a magyarországi hagyományoktól idegen tanácsrendszeri közigazgatás kereteiben – létrehozott sporthivatalok csak a diktatúra brutális megnyilvánulásának légkörében (1949–1952) tudták maradéktalanul végrehajtani a felsőbb direktívákat. Ahogy 1953-tól a felocsúdott tradicionális magyar közigazgatási szerkezet az új formákat érezhetően kezdte asszimilálni, úgy vált a tömegsport részben gazdátlanná, részben akcióképtelenné. Az évtized derekára a nagy hírlapi és brosúrakampányok ellenére az MHK (Munkára Harcra Kész) és az LMHK (Légy Munkára Harcra Kész) mozgalom az iskolán kívül úgyszólván teljesen elveszítette mozgalmi jellegét. Az üzemi tornát nem tudták beilleszteni a munkavégzés menetébe. Lassanként csak tessék-lássék módon folytatódtak a hivatali és üzemi, valamint a falusi dolgozók spartakiádjai is.
Ifjúsági tornabemutató a Népstadionban
Az erjedést előidéző okok között tevékeny szerepet játszott az úgynevezett kádertemető rotációs folyamat. A személyi szimpátia vagy utasítás alapján kiemelt állami vezető, párt- és DISZ- (később KISZ-) kádert később folyamatosan csúsztatták a szakszervezeti, népfrontos, könyvtáros, majd békemozgalmi vagy baráti társasági pozíciók felé, míg az meg nem találta helyét a sportapparátusban. Itt viszont a tömegsport- statisztikák összeállításánál és az értekezletek szervezésénél gátlástalanul kamatoztathatta előző beosztásaiban szerzett tapasztalatait. Ennek a jelenségnek a paródiáját jól visszaadják azok az esetek, amikor számos helységben több tömegsportolót tudtak kimutatni, mint az ottani lakosság összlétszáma. A még kiselejtezetlen levéltári anyagban bizonyára annak is nyoma van, hogy még az 1960-as évek során is jelentették a sikeres MHK-próbákat, jóllehet ez a kampánysorozat már 1956 őszén megszakadt.
Aligha szolgálhat mentségükre, hogy ennek az időszaknak a tényleges sportolói létszámát Budapesten és a felduzzasztott lakosságú iparbázisokban más zavaró momentumok miatt sem lehetett pontosan megállapítani. Az itt felbukkant tehetségek – akarat-erkölcs terén kevésbé állhatatos – többsége hamar rájött, hogy jobban jár, ha az I. osztályú vagy válogatott szintű rendkívül terhelő edzésmunka helyett, némi csúszópénz fejében alibi igazolásokkal a legkülönbözőbb sportágak alsóbb osztályaiban kamatoztatja rutinját. A későbbiekben ez a gondolkodás, a tagadhatatlan bundameccsek és a nemzetközi élmezőnyben szereplők hivatalból elnézett csempészvállalkozásai kineveltek egy szélesebb, a néprétegek számára is vonzó, pillanatnyi jómódnak élő, befektetés nélküli álüzleti szemléletet. Ez jól megfelelt az adott időszak életfelfogásának, amely a szólamokon túlmenően elzárkózott a közélet problémái elől, de attól is, hogy a megszerzett keresményt az egyéni reprezentáción túl a sportolásból való kiöregedést követő évek gazdasági feltételeinek megteremtésére fordítsa. Az alsóbb rétegekből az élsport konjunktúrájába sodródott tehetségek kevés kivétellel nem használták ki az adott lehetőségeket a polgári mobilitás elősegítésére, jövőjük biztosítását {III-613.} is a gondoskodó államtól várták.
Az 1956. évi melbourne-i olimpián sorra kerülő megmérettetésen a magyar együttes nem hozta a várt eredményeket. Ennek két fő oka volt:
1. Az elmúlt négy év alatt a nyugati, s velük együtt a keleti országok is elsajátították a magyar sportfelkészítési minta leghatékonyabb elemeit, és azokat jobb feltételek mellett kamatoztatták.
2. A kiutazás előtt kitört magyarországi forradalom, majd az azt leverő szovjet csapatoknak az itthon maradt hozzátartozóikat is veszélyeztető atrocitásairól szóló ausztráliai híresztelések lelkileg szétzilálták az egyébként sokra érdemes magyar csapatot.
Az elvárásokhoz viszonyítva a Melbourne-ben elért 9 arany-, 10 ezüst- és 8 bronzérem a szakmai köröket állította dilemma elé. Az olimpia után kint maradt nagyszámú válogatott pedig szarkasztikus kritikája lett annak az 1956. október végi magyar forradalom által szétvert politikának, amely vélt nevelői magasabbrendűségét eredményeikkel és hűségükkel szokta bizonyítani.
AJÁNLOM AZ OLDALT
