Az úrinô alapruhatára.

A Pesti Napló kiadásában megjelent "Öltözködés és divat" címü könyv (az idézett fejezetek szerzôje Bácskai Vera és Hatvany Lili) útmutatásai szerint egy magára adó (természetesen, középosztálybeli) hölgynek elsôsorban egy kiváló anyagból készült, és szabó által készített angolkosztümre volt szüksége. Szerényebbek beérhetik konfekciótermékkel is, de otthon ne próbálkozzanak az elkészítésével, mert tökéletesen úgysem sikerül. Az angol kosztüm évekig tartó darab, érdemes rá költeni.

Az angolkosztüm mellett egy franciás szabású ruha is kellett. Ez könnyü anyagból készült, és jobban igazodhatott a pillanatnyi divathoz, ezért általában csak egy szezonra használták. Ennek elkészítését egy ügyesebb háziasszony is megpróbálhatta.

Kellett kabát is. Ez egyenes szabású, lehetôleg fekete szövetkabát legyen, melyre télen szôrmegallért tettek. Ezt is évekig lehet hordani.

A negyedik alap-darab a "kis fekete" selyemruha legyen, mely esetleg otthon is elkészíthetô, kiegészítôkkel változatossá tehetô, évekig hordható.

Ezeken kívül minden nônek szüksége volt néhány blúzra, szoknyára, könnyen mosható nyári ruhákra, valamint kiegészítôkre: kalap, cipô, táska, kesztyü, öv - lehetôleg olyan színben, ami ôsszeillik egyrészt a többi kiegészítôvel, másrészt a ruhatár többi részével. Az urinô kiegészítôi közé sorolták a kutyát is, ekkoriban a drótszôrü foxi volt divat, egyes magyar körök azonban kezdték felfedezni a pulit is (Gömbös Gyula miniszterelnök maga is pulitenyésztô, sôt, a Magyar Puli Club tiszteletbeli elnöke volt). A mindenre figyelô szerzô melegen javasolja, hogy a kutyus nyakörve legyen piros, mert ez illik a gazdi körmeihez.

A könyv pontos útmutatással szolgál arra, mikor mit illik felvenni. Délelôtt a nô nyugodtan hordhatja bármelyik hétköznapi ruháját, kis kalappal, illetve- a modern idôknek tett engedményképp - esetleg kalap nélkül is. A délelôtti bemutatkozó- illetve tisztelgô látogatásokon is így öltözhetett, egyetlen alkalom volt kivétel, a vernissage, a tárlatmegnyitó. Ide ugyanis délutáni ruhát illett felvenni.

Ha valaki villásreggelire vagy ebédre volt hivatalos, fekete vagy sötét szövetruhában illett megjelenni, kötelezôen kalappal. Nagyon meleg nyáron is kötelezô volt a ruha, kis kabátkával.

A délutáni alkalmakra a kis, franciás selyemruha illett, délutáni (nagyobb karimájú, díszített) kalappal. Ha valaki coctail-partyra volt hivatalos, komoly lelki válságba kerülhetett, mert a könyvecske nem adott erre vonatkozó egyértelmü utasítást: meg lehetett jelenni a délutáni selyemruhában, de fekete, földig érô estélyiben is. Ez utóbbi darabhoz kötelezô kiegészítô volt a selyemcipô és a brokáttáska. Ha valaki bôrcipôt- és táskát vett volna fel a selyemruhához, az bizonyította volna, hogy nem volt gyerekszobája. Más az utasítás, ha valaki garden-partyra hivatalos: itt kerülni illett a feketét, inkább könnyü, virágmintás ruhát illett felvenni. Az igazi felhajtást a délutáni alkalmakkor egyedül a lóversenypálya lelátójára, ott is csak évente egyszer, a Királydíjon engedélyezték. Itt (Ascot meg Epsom módjára) minden fantasztikus cuccot, kalapot be lehetett vetni azon keveseknek, akik részt vettek eme programban.

Ha valaki estélyre volt hivatalos, elôször is megnézte, hogy a meghívón frakkban vagy szmokingban kérik-e a megjelenést. Ez nemcsak az uraknak volt segítség: a nôk is kiolvashatták ebbôl, hogy megjelenésük a "kis feketében" vagy nagyestélyiben kívánatos. Színházba, operába is illett kiöltözni: színházba elég volt a kisestélyi, operába nagyestélyi illett. Egyetlen könnyebbség, hogy e két helyre az illemszabályok tiltották a kalapot (igaz, a diadémot nem, és ez sokkal drágább volt a legfényüzôbb kalapnál). Ha bálba ment az ember lánya, egyértelmüen nagyestélyi kellett hozzá, mégpedig olyan, amely csupaszon hagyja a vállat (nem feltétlenül a vállak, hanem az ékszerek érvényesülése érdekében). Nem volt baj, ha a ruha szabása lehetôvé tette a táncban való részvételt is. Az írás külön felhívja a figyelmet arra, hogy egy bálon nem illik unottnak lenni, vagyis az estélyi ruha legfontosabb kiegészítôje az emelkedett jókedv volt ("Csodálatos ez az estély, nemdebár"). Az esti alkalmakra is selyemcipôt és selyemtáskát ír elô az illem.

Praktikus tanácsokat is kapunk: a megunt ruhát érdemes egyszer-kétszer átfestetni, amíg az el nem jut a "kis fekete" stádiumába. Ha már ilyen formában is meguntuk, a szerzô, a gazdasági válságra való tekintettel, javasolja az eladást. Józanul egyébként arra int, ne ismerôsnek, és ne lakóhelyünk közelében adjuk el, hanem lehetôleg távolabb (és titokban).

A korszak férfidivatja nem hozott nagy újdonságokat, legfeljebb az arányok változtak meg. Az ünnepi alkalmakkor most is szokás volt a frakk vagy a szmoking viselete, egészen magas rangú személyek, egészen fontos alkalmakkor a díszmagyart is viselték, a hétköznapokon azonban egyeduralkodó lett a szürke, barna vagy sötétkék jacket, vagyis a zakó, amely (eltekintve attól, hogy széles-vagy keskeny vállú illetve -gallérú, egy-vagy kétsoros gombolású) máig nem változott. Ugyanez a helyzet a nyakkendôvel, illetve a mellénnyel is - bár ez utóbbi ruhadarab jelentôsége idônként elhalványul.

Mindkét nem öltözködésének legfontosabb jelensége, hogy az egységes fazon, és a viszonylag olcsó elôállítás következtében az öltözködés társadalmi rangjelzô-funkciója lényegében megszünt. Egy ügyes gépírókisasszony sokkal csinosabban, jobban öltözködhetett, mint pl. Auguszta fôhercegnô.

forrás:http://www.bibl.u-szeged.hu/ha/eletmod/index.html