Ez a szabásvonal nyilván azt a sokkot dolgozta fel, amit annak idején a reform-ruha okozott: ha a karcsúsított derékvonal nem néz ki jól a füzôtlen nôkön, nosza, szüntessük meg. A probléma lényege azonban megmaradt. A divatrajzokon rettentô jól néztek ki Poiret kreációi, a nôkön viszont már kevésbé. A nôk többsége ugyanis kövér maradt. A 20-as, 30-as évek fordulójának nagy divat-szenzációja a karcsúság-mánia: a nôk iszonyatos válságba kerülnek: vagy tartják magukat a régi, pufók-gribedlis szépségideálhoz, vagy divatosak lesznek. A jótársaságbeli úrinôket sorsuk drasztikus fogyókúrára kényszerítette. A 30-as évekre a nôi szépségideál gyakorlatilag teljesen átalakult, kialakult a karcsú, lányos, inkább lapos, mint gömbölyded fazon, amely (az 50-es évek kisebb kisiklása után) ma is rendületlenül tartja magát. A 20-as években ez addig ment, hogy az a nô, akit a természet szép keblekkel ajándékozott meg, az is igyekezett inkább lefáslizni, eltüntetni azt, a divatvonal kedvéért. A társadalom alsó köreiben, valamint a középkorúak és idôsebbek között ez a jelenség ôszinte elszörnyedést váltott ki: az idôsebb nôk, elsôsorban a parasztasszonyok még a 30-as években is hosszú, hagyományos fazonú, majdnem földig érô, sokrétegü szoknyát hordtak.

Más fontos újdonságokkal is szolgált ez a korszak: a merész formai újításokat a színvilág és a textíliák átalakulása egészítette ki. Felfedezték az élénk színeket, egymással is keverve. A 19 század végén egy fiatal nô csak fehérben, esetleg halvány rózsaszínben jelenhetett meg egy bálon: ez a nô elájult volna, ha valaki mondjuk egy narancssárga alapon hatalmas zöld orchidea-mintás szerelésben jelenik meg elôtte. Most pedig ez történt. A színek és minták hallatlanul merészek voltak, arra azonban gondosan ügyeltek a tervezôk, hogy ezek a színek jól egészítsék ki egymást: az olívzöld a cinóberpirossal, a citromsárga az ezüstszürkével meghökketô volt, de nagyon jól festett. Ugyanekkor - valószínüleg a mozi hatására - divatba jött a fekete-fehér összeállítás is. Az anyagok is átalakultak: a századfordulóig a nehéz, elegáns, méregdrága anyagok: franciabársony, taft, brokát tartották magukat. Most felfedezték a pillekönnyü, vékony, sôt, a müszálas anyagokat: a selyembôl is felváltotta a merev taftot a könnyebb müselyem.

Poiret forradalmi újításait Coco Chanel békés evolúciója követte. Poiret feltalált egy új vonalat, amelyet Chanel alakított ki nemesen egyszerü, szinte mindenkinek jól álló fazonná. A lapos ingruha tulajdonképpen csak a divatlapok rajzainak valószínütlenül vékony nôin nézett ki jól, a valóságos nôk túlnyomó többségén rémesen állt. A Chanel-kosztüm azonban már egy átlagos alakú hölgyet is csinosabbá tett a valóságosnál. Chanelnek is voltak egyéb újításai: kosztümje finom, puha hurkolt anyagból készült, és egy kis vékony paszpóltól eltekintve, semmiféle hímzés, díszvarrás, flitter vagy bármiféle díszítés sem volt rajta, gombja, zsebe mind funkcionális tárgy volt. (A korszak müvészeti irányzata, a funkcionalizmus még az öltözködésben is érvényesült!) Fontos az is, hogy házilag könnyen mosható darab volt. Ha a hölgy unta a szoknyát, horribile dictu nadrágot is felvehetett. A szépségideál a Kék angyal sztárja, Marlene Dietrich lett. Chanel másik találmánya a "kis fekete" ruha volt. Ez az egyszerü, egyszínü kis darab nagyon sok alkalomra felvehetô volt, különféle kiegészítôkkel délelôttôl estig mindig lehetett viselni. 1925-tôl kezdték gyártani a mügyöngyöket (Tekla), és ismerték már a strasszot is, mellyel ügyesen lehetett gyémántot utánozni. Chanel találmánya volt a bizsu, a maga valóságában, vagyis a bizsu már szemre is bizsu mert lenni, nem akarta az arany-drágaköves ékszereket utánozni. Chanel az egyszerü kis ruhára, egyetlen díszítésként többsoros, és hosszú, köldökig érô féldrágakô nyakláncokat ajánlott.

Chanel a haját is rövidre vágatta, megszületett a híres bubifrizura. A rövid haj simaságára hamar ráuntak, mert a 30-as évek elejétöl bodorítani kezdték. Eleinte a meleghullámmal próbálkoztak (hajcsavarón beszárították illetve sütôvassal tették hullámossá), de a 30-as években megszületett a dauervíz, amely a tartós göndörítést lehetôvé tette. Az ideál a rövid, kicsi, lágyan hullámos haj lett, amelyet hullámjaival együtt úgy képeztek ki, hogy tökéletesen természetellenes, lenyalt hatást keltsen.

A 30-as évek a Poiret-Chanel-féle merész újítások után némi visszalépést jelentettek. A derékvonal visszaállt eredeti helyére, a füzô sem tért vissza, így a szabásvonal némileg visszatért a reform-ruha-korszak bizonytalanságaihoz, buktatóihoz. A mérsékelten szük derekat harangszoknya és lengö ruhaujj egészítette ki, nem ritkán zsabóval, rávarrt hólokkal súlyosbítva. A lágy anyagok megmaradtak, a Chanel-féle egyszerüséget azonban felváltotta a rengeteg díszítés. Szinte nem volt ruha, amely egyféle anyagból készült volna: vagy a derekában, vagy a vállán, mellrészén volt valami betoldás, esetleg díszzseb, díszgomb vagy díszgallér, teljesen funkciótlanul. Ez világos kontraszt volt az elôzô évek puritán funkcionalizmusára.

A 30-as évek lágy, nôies, de kissé bizonytalan divatvonala úgy 1938-39 táján egy egészen más vonalnak adta át a helyét. Talán a háború elôszelét érezték meg a kreátorok, mindenesetre a nôi divat hirtelen férfiassá, militaristává kezdett válni: merevebb anyagokból karcsúsított, széles és magas válltöméssel ellátott kabátruhákat illetve kosztümöket kezdtek készíteni. A sziluett kissé meghôkkentô lett: karcsú derék, szük- vagy harang szoknya, széles bôröv, hatalmas, magasra tömött váll, ugyanakkor, mintegy ennek ellenhatásaképp a nôk újra megnövesztették a hajukat, melyet jól telenyomattak dauerrel, és e hajzuhatagot ráeresztették széles vállaikra. A nô eléggé hórihorgas alak lett, akit a természet ráadásul megfosztott a nyakától. Ezt a furcsa sziluettet megfigyelhetjük Karády Katalin esetében. Aztán jött a háború, és a nôknek egy ideig újra nem illett a divat változásaival törôdni.
 

forrás:http://www.bibl.u-szeged.hu/ha/eletmod/index.html