A mindennapi élet egyes munkálatai:

Mosás

Enzimes bioaktív mosószerek és mosógép-centrifuga nem létezett, ezek híján pedig a mosás a háziasszonyok egyik legfárasztóbb munkája volt. A gazdagok számára ez azért nem volt gond, mert mosatni vitték holmijaikat. Akik ezt nem engedhették meg maguknak, azok számára a mosás 1-2-3 hetente egy hatalmas müveletet jelentett. A szennyest elôszôr is jól összevárták, két ingecske miatt nem rugaszkodtak neki egy ilyen tortúrának (a várás persze a tiszta ruhadarabok számának függvénye volt: a lányoknak azért is jelentett olyan nagy dolgot a hatalmas kelengyék összegyüjtése, mert 2-3 hétre elegendô ruhát mindig tartalékolniuk kellett - a másik meg az, hogy nem volt szokás a mindennapos fehérnemüváltás: sokan csak hetente vettek tisztát). A fehér és színes ruhanemüt is külön kezelték, színek szerint. Amikor már nem lehetett tovább halogatni a dolgot, elôszedték a hatalmas, fából készült mosóteknôt, befütöttek a kemencébe, néhány órán keresztül vizet forraltak, teletöltötték vele a teknôt, és beáztatták a ruhát. Mosószerként leggyakrabban hamuzsírt, lúgot, szalmiákot, szappangyökeret, illetve ekkoriban már inkább háziszappant használtak. Megjelentek már a mosószerek (Persil), de ezt legfeljebb a középosztály engedhette meg magának. A mosószert vagy szappant a vízben feloldották, illetve a nagyon mocskos részeket jól bekenték, azután az egészet egy éjszakára ázni hagyták. A nagyon mocskos zoknikat, valamint a fertôtlenítendô holmit (betegek ágynemüjét, pelenkát, no és a textilzsebkendôt) kifôzték. A városi- és parasztházak egy részében külön helyiség, ú.n. mosókonyha is épült e célra, külön kemencével, és a kemence fölött beépített üsttel, a vízforraláshoz.

Másnap, jókor reggel folytatódott a tortúra. A szegényebbek az ázott ruhát kivitték a patakhoz, és ott kínlódtak vele tovább, a módosabbak (illetve a városiak) a konyhában folytatták. Ez legalább kétszeri vízforralással- és teknô-feltöltéssel folytatódott, közben a ruhát számtalanszor dörzsölni, dögönyözni, gyúrni, dagasztani és lögybölgetni kellett. Mivel a falusi házaknak csak kis töredékében volt udvari kút, általában maga a vízhordás is komoly erônlétet igényelt - városokban ez is sokkal könnyebb volt. Ritka kitartás és fizikai erô kellett az igazi fehérség megközelítéséhez is, ha valaki igazi fehérre tudott tisztítani egy inget, annak az asszonynak komoly tekintélye lett a környéken. Ha a ruha többé-kevésbé kitisztult, egy- két öblítést is adtak neki, ezt sokszor még azok is a pataknál vagy a közkútnál oldották meg, akik addig teknôvel dolgoztak. A tiszta ruhát (fôleg a díszruhát) szokás volt zselatinnal vagy burgonyakeményítôvel keményíteni, hogy utána úgy álljon, mint a bádog. A mosás végeztével jött a szárítás. Ezt sulykolással, mángorlással, illetve csavarással kezdték, majd kiterigettek. A faluban, kertes házban az udvaron ez nem volt gond. A gangos házakon is kifeszítették a szárítókötelet, illetve a padláson teregettek. Még télen is kitették a ruhát: a víz esetleg belefagyott, de egy-két nap alatt akkor is megszáradt. (Befagyás ellen azt ajánlották, hogy az utolsó öblítôvízbe egy kis sót kell tenni.) Egészen hideg télben általában nem mostak.

Mosás után jött a következô szörnyüség, a vasalás. Ezt részben a sulykoló és mángorló oldotta meg, a még nedves ruhánál, polgári- illetve gazdagabb paraszti házakban azonban már volt vasaló, a hagyományos szenes-vasaló. Ez úgy müködött, hogy a gazdaasszonynak jó elôre faszenet kellett hevítenie, ezt belerakni a vasalóba, megvárni, amíg az átforrósodik, de nem égeti a ruhát, aztán a ruhát vízzel meg kellett permetezni, hogy a bádogszerüen kemény anyag valamennyire formálható legyen. Aztán el lehetett kezdeni a vasalást, rendszeresen lóbálva közben a több kilós vasszerszámot, hogy a szenet hevülésben tartsák. Közben a vasaló nônek folyton figyelnie kellett, nehogy egy szikra kipattanván lyukat égessen a ruhába. József Attila nem ok nélkül állapította meg, hogy a mosónôk korán halnak...

Egyébként, akinek volt kényes bundája, selyem nagyestélyije, finom gyapjúszövet-kabátja, esetleg frakkja vagy díszmagyarja, elvihette a vegytisztítóba is, mivel ezt az intézmény ekkoriban már létezett.

Szappanfôzés

Takarékossági okokból a parasztság és az alsó rétegek sokáig maguk állították elô az általános mosó- és tisztálkodószert, a háziszappant. Ennek receptje a következô volt (Magyar Uriasszonyok Lapja, 1937.): a háztartásban megmaradt zsiradékokat addig kell egy edényben (és a kamra vagy pince hüvös szegletében) gyüjtögetni, amig kb. 5 kilónyi nem lesz. Ekkor egy üstben, vagy legalább 30 literes nagy fazékban fel kell tenni fôlni, 2 kiló marószódával és 12 liter lágy (lehetôleg szintén gyüjtögetett esô-) vízzel egyetemben. Az irdatlan méretü fazékra azért van szükség, mert a szappan nagyon könnyen kifut. Lassú keverés mellett fôzzük 2 órán át, ekkor a fazék tetején szépen kiül a szappan. Ezt lemerjük egy edénybe. Az üstben maradt lúgot felhasználhatjuk faedények súrolásánál, vagy durvább ruhák mosásánál. A szappan már így is használható, de tovább lehet tisztítani: 1 kiló marószódával, és 8 liter vízzel újra feltesszük, és további egy óra hosszat fôzzük. Ekkor a kész szappant vizesruhával beborított faládikába kanalazzuk. Másnap, miután megszáradt kissé, kiborítjuk onnét, és dróttal vagy zsineggel feldaraboljuk. Utána gyakorlatilag évtizedekig képes elállni. (Ezt tanúsítom: nagymamám - nem tudom, milyen meggondolásból - az oroszok elôl eldugott a padláson 10 db. mosószappant, úgy 1944 magasságában. 1986-ban került elô a kéményjavításkor, kifogástalan állapotban.)

Mosogatás

A mosogatás dézsában vagy zománcos vájdlingban történt. Ez a munka is komoly elômunkálatokat igényelt: vizet kellett hordani, a tüzhelybe begyújtani, és a jókora fazéknyi vizet felforralni. Fontos volt, hogy a víz forró legyen, mivel mosogatószer híján kizárólag a víz forrósága oldotta le az edényekrôl a zsírt. (Polgári házaknál szódával vagy szalmiákszesszel segítettek magukon.) Az edények közül a zsírtalan poharakat, kompótostálakat vették elôre, ezekkel nem volt gond. Utána jött a porcelán-nemü, vagyis a tányérok, majd az evôeszközök. A tányérokból az ételmaradékot kikotorták, és egy külön moslék-gyüjtô edénybe tették. A tányérokat addig dörzsölték a forró vízben, amíg a zsír leoldódott róluk. Tekintettel arra, hogy az ételek sokkal zsírosabban készültek, mint manapság, a tányérok után a mosogatóvíz már eléggé sürü volt. Az asztali eszközök után jöttek a fözöeszközök: a fazekak, lábosok tisztogatása. Mivel gyakori volt az étel odakozmálása, ez nagyon fárasztó munka volt: késsel és drótkefével vakargatták a nagyját, a kisebb leégésekhez pedig súrolóként homokot alkalmaztak. A VIM súrolópor megjelent már a piacon, de az egyszerübb háztartásokban még nem használták. Mivel mosogatószert sem használtak, az öblítés nemigen volt szokásban.

Az edények szárítása is külön gondot jelentett: nem ismerték még a csepegtetô szárítást: a legtöbb háziasszony kikérte volna magának azt a felháborító ötletet, hogy a nedves edényeket szerteszét hagyja a konyhában. Igy azután következett a törölgetés. (Ilyenkor lehetett a legtöbb poharat, tányért összetörni.) A törölgetés nem volt igazán higiénikus módszer, arra azonban jó volt, hogy az esetleges zsírmaradványokat szépen szét lehetett vele kenni. Utána pedig jónéhány törlôruha szaporította a következô nagymosásra váró szennyest... A mosogatás rendszeres utómunkálatai közé tartozott az evôeszközök ápolása. Jobb házaknál, ahol ezüst vagy alpakka evôeszközökkel ettek, és kevésbé elôkelô helyeken, ahol csak vas-eszcájgra futotta, egyaránt rendszeresen kellett rozsdátlanítani ezeket a fémtárgyakat. A Magyar Uriasszonyok Lapja a következôket tanácsolja ezüst evôeszközök ápolására: elôször is, forró, szódás vízzel egyenként lemosni, majd forró vízzel leöblíteni, és lenvászonnal törölgetni. Utána fehér krétapor, egy rész szalmiákszesz, egy rész spiritusz és egy rész víz keverékével, egy régi fogkefe segítségével egyenként alaposan átdörzsölni, majd lenvászonnal illetve puha szarvasbôr-darabbal fényesíteni, végül egyenként selyempapírba göngyölve tárolni. Többek között ehhez kellett a cselédlány.

A zsíros mosogatólevet szinte sehol sem öntötték ki: falun, kertes házban szinte mindenütt hízlaltak egy-két disznót: a vályúba elôre odakészítették a korpát, hozzáadták a tányérokból kikerülô ételmaradékot, majd az egészre ráöntötték a még meleg, zsírtól csicsogó mosogatólevet. Néhány perc alatt a korpa kiválóan összedagadt, ez volt a moslék, az általánosan ismert, természetes alapanyagú és rostban gazdag malac-táp.