Parasztság.

A parasztsághoz tartoztak a gazdag, már polgári színvonalon élô középbirtokos parasztok, a különbözô méretü telken gazdálkodók, a zsellérek, végül a nagybirtokon dolgozó cselédek, és legalul az idôszaki bérmunkás summások, kubikusok. A városi házicselédség jelentôs része a szegény parasztok leányaiból kerül ki, akik kelengyéjük összegyüjtése érdekében vállaltak pár évig cselédmunkát, majd vagy férjhezmennek valami altiszthez, alkalmazotthoz, vagy elzüllöttek és prostituálttá lettek, vagy hazatértek falujukba, és visszatagozódtak a paraszti társadalomba.

A parasztságon belül az volt a nagy vízválasztó, hogy kinek volt saját jogon földje. A földdel rendelkezôk nagy részének tulajdonában volt egy földdarabka, egyre többen voltak azonban a haszonbérlôk is, akik ezért igyekeztek piaci termeléssel foglalkozni, elsôsorban kertészkedéssel.

A parasztság leggazdagabb körei sok tekintetben polgárrá váltak: mivel másokat dolgoztattak, nem, vagy csak keveset gürcöltek a földjükön, gyermekeiket városban iskoláztatták, a városba jártak bevásárolni, ottani divat szerint öltözködtek, lakásuk berendezése és életmódjuk azonban lassabban alakult át.

A paraszti életmódot szabályozta a lakóhely (mezôváros, falu vagy tanya), a származás (egészen máshogyan élt a dunántúli vagy tiszántúli magyar, a sváb vagy a cigány ember). A hagyományos parszti életmódot folytatta a magyar paraszt (ide tartozott a szlovák, a délszláv paraszt is). Ennek mintájául a hagyományos vidéki nemesi életforma szolgált: egyenlô örökösödés, exogám házasodás, önellátó gazdálkodásra törekvés, hagyományos termények hagyományos úton történô elôállítása. A nemek szerinti munkamegosztás merev volt, és sokat adtak bizonyos presztizsszempontokra, az öltözködésre, a szokásosnál sokkal dúsabb ünnepi étkezésekre, a tisztaszoba berendezésére. Itt azonban már jelentkezett bizonyos régiók közötti különbség: az alföldi summás kevéske fölöslegét hajlamos volt díszes ünnepi ruhára vagy kelengyére költeni, a dunántúli inkább házépítésre spórolt. Ettôl jelentôsen eltért a sváb parasztság életmódja: itt törzs-öröklési rend uralkodott (az elsôszülött fiú örökölte az egész földet, a többiek csak ingóságokat kaptak). A szorgalom és takarékosság elsôdleges érték volt, a nemek közötti munkamegosztás nem volt olyan merev, az egész gazdaság a piacra termelt, nem az autarkia volt az elsôdleges szempont. A presztizs-költések helyett inkább befektettek és beruháztak. Kevesebb ünnepet tartottak, kevésbé fényüzôen. A cigányságnak csak egy része települt meg, a többség vándor-életformája miatt nem is sorolható a parasztsághoz. A megtelepedett kevesek is mélyen a magyar paraszti életszínvonal alatt éltek.

A parasztházak nagy része régebben épült, általában vályog- vagy vert sárfalú épület volt. A hegyvidékeken esetleg kô alappal, a módosabbaknál pedig újabban részben vagy egészen téglából épült fallal. A tetôzetnél a cserép ekkorra már kezdi kiszorítani a nád- vagy zsúptetôt. A tipikus parasztház hosszúkás szobasor volt pitvarral, merôlegesen az utcára. Az utcai fronton egy-két kis ablak van, a többi helyiség a pitvarra néz, ezért általában igen sötét. Egy-két-három szobát a konyha, kamra, majd a melléképületek: górék, ólak, istállók, kocsiszínek sora, és a kerti illemhely (budi) követi. Pince már nem mindenütt tartozik a házhoz, fürdôszoba szinte soha, a padlásnak azonban komoly gazdasági funkciója van (terményszárítás- tárolás). Az ablakok nemcsak statikai okból kicsik: a fütési nehézségek miatt az ablakok kicsisége is a hô védelmét szolgálja. A 30-as években indult meg az a változás, hogy módosabb falusi házakban lebontják a búbos kemencét, és cserép- vagy vaskályhát tesznek a szobákba. A búbos kemece többfunkciójú bútordarab volt: melegíteni, fôzni lehetett vele, a kemencepadka pedig kiváló hálóhely volt a gyerekeknek. Most tehát a parasztház egész berendezését át kellett alakítani. A tisztaszoba érintetlen maradt hatalmas ágyával és égig érô párna-rakásával (melynek molytalanítása külön gondot jelentett). A lakószobába több ágy került, elsôsorban a nôknek és a gyerekeknek (a férfiak nyáron a szérüskertben vagy a tornácon aludtak, télen az istállóban). Az ágyak mellett faragott asztal és székek, a ruháknak láda, falitükör, bölcsô, plusz egy mennyezetrôl lógó petróleumlámpa: ez volt a hagyományos bútorzata egy paraszt-szobának. A falon szentképek, esetleg díszes tányérok, családi fényképek, Kossuth-kép. A 20. század elsô felében jelent meg a paraszti háztartások fontos bútoraként a ládát felváltó kétajtós ruhásszekrény (a sifon), a gazdagoknál pedig a városban megismert éjjeliszekrény, kanapé, nád- illetve hintaszék. A szobáknak általában földpadlójuk volt: ismerték ugyan a hajópadlót, ám - elsôsorban Trianon után - a fa olyan drága anyag lett, hogy sokan inkább a földpadló mellett maradtak. Ennek rendben tartása úgy történt, hogy a baromfipiszkot és egyéb szennyet vízzel-kézzel hozzávetôleg símára kenték, majd rendszeresen beszórták homokkal. Idônként vizes seprüvel végigseperték, de ezt igyekeztek minél ritkábban csinálni, mert undok dolog volt, csúnyán verte a port. Nyáron gyakran hetekig egyáltalán nem is takarítottak, télen még ritkábban. A hagyományhoz igazodva Húsvét, meg Karácsony elôtt tisztogatták ki alaposabban a lakást. A parasztházakra nem volt jellemzô a tisztaság. (Baromfiürülék úgy került a padlóra, hogy hideg idôben a naposcsibét és egyéb fiókákat is a szobában tartották.) Ha ehhez hozzávesszük, hogy fôleg télen, gyakorlatilag nem szellôztettek, szó ami szó, a parasztházakban irtózatosan fülledt-pállott rossz levegô volt, a TBC valóságos melegágya. A parasztok általában saját házban laktak, a cselédek, summások azonban nem, vagy csak az évnek egy szakában. Az uradalmi cselédlakások egyetlen helyiségbôl álltak, melléképületek és tárolóhelyiségek nélkül. Gyakran a konyha is közös volt, ami állandó súrlódásokkal nehezítette az amúgy sem könnyed életet. Az egyetlen szobában gyakran nem is egy család szorongott. A helyzetet már 1907-tôl törvényileg szabályozták, mely elôírta minden családnak külön szoba építését, ám ennek végrehajtása - nagyrészt a háború következményeképp is - akadozott. A parasztgazdaságok cselédjei még rosszabb helyzetben voltak, sokszor még saját alvóhelyük sem volt, kénytelenek voltak az istállóval, csürrel beérni.

A mindennapi élet egyetlen másik társadalmi réteg esetében sem függött ennyire az évszaktól. Télidôben, amikor nem volt mezei munka, a ház körül végezték az állattartással illetve a terményfeldolgozással kapcsolatos müveleteket. A munkaidôt a nap járásához mérték, napkeltétôl napszállatig. Az evés-ivást jelentô ünnepek jó része is télre esett, így ilyenkor egészen kényelmesen telt az élet, csak a fütés jelentett gondot, mivel a tüzifa igen drága volt, a szenet pedig nem ismerték illetve drágállották. Amint kitavaszodott, és fôleg nyáron, a mezei munkák kerültek elôtérbe. Mivel a munkaidôt most is napkeltétôl napnyugtáig számították, ez most természetesen sokkal hosszabb volt, mint télen. A mezei munka ráadásul sokkal megerôltetôbb, mint a ház körüli. A rendkívül elcsigázó mezei munka, melynek során az ember teljes mértékben ki volt téve a természet szeszélyének, a parasztságot látványosan sokkal elhasználtabbá tette, mint a társadalom többi tagját. Ez különösen akkor volt feltünô, ha pl. a parasztcsalád egyik tagja felküzdötte magát valamely altiszti rangig: megdöbbentô volt a különbség egy 40 éves paraszt, vagy egy ugyanennyi éves közrendôr között. A parasztok ennek megfelelôen nem igazán kedvelték azokat, akiknek sikerült közülük kiemelkedni.

A táplálkozás jelentette a parasztság életének egyik leghagyományôrzôbb részét. Ez is az évszakok függvénye volt. Télen általában naponta kétszer ettek. A reggeli - melyet az állatokkal kapcsolatos sürgôs munkák: almozás, fejés, etetés után fogyasztottak - egyszerü, hideg ételekbôl állott. Kenyér volt az alapja (melyet hetente egyszer, otthon készítettek), ehhez szalonnát, kolbászt, esetleg sajtot, túrót, vajat ettek. A tejet, eredeti állapotában nemigen fogyasztották, inkább piacra vitték. A kávé és tea is kezdett elterjedni, de ezt a 30-as években Dr. Weiss István szerint "gátolta népünk nagyon alacsony cukorfogyasztása". A fôétkezés, fôtt étel formájában délután következett, általában nokedli, tészta, szárazbab-, káposzta- vagy krumplifôzelék volt, szalonnával, kolbásszal. Szigorú szokások szabályozták, hogy a hét egyes napjain, illetve bizonyos ünnepnapokon mit szabad enni. Katolikus vidékeken pénteken böjtöltek: ez vagy teljes hústilalmat, vagy halételeket jelentett. Karácsony szentestéjén (dec. 24-én) is halat illett enni, újév napján viszont malacot. Vízkereszt után, a farsangnak is megvoltak a tipikus ételei (farsangi fánk).

Nyáron, dologidôben naponta 4-5 alkalommal ettek. Hajnalban, még otthon bekaptak egy kis kenyeret, szíverôsítônek egy kis pálinkával, esetleg kávéval. A reggelit már a mezôn, egy adag munka után fogyasztották el, tarisznyából. Ez kenyér, szalonna, füstölt hús, kolbász, kemény tojás, vöröshagyma, esetleg paprika, kovászos uborka, kemény tojás, sajt, túró lehetett. Az ebédet déltájban az asszonyok vitték ki a mezôn dolgozók után. Ez lebbencs- vagy gulyásleves volt, jól megrakva sült szalonnával vagy füstölt hússal, kumplival, és természetesen jókora karéj kenyérrel. Ha nem tudták megoldani az ételszállítást, bográcsgulyást készítettek, vagy szalonnát sütöttek. A vacsorát már otthon ették, ez jó zsíros, tápláló paprikás, pörkölt, tarhonyaleves, tésztaétel, vagy kása volt. Az ételeknél fô értéknek a laktatóságot, tápértéket tekintették. Az ízek harmóniájára, finomságára nem ügyeltek, füszereket nagyon szegényesen használtak (só, paprika, némi bors). A konyhatechnika kimondottan primitív volt: szinte minden étel odakozmált, egy része elszenesedett. A húslevesbe való húst szokás szerint 3-szor cserélt lében fôzték, így az ásványi sók, vitaminok és az íz szinte nyomtalanul eltüntek belôle. A hagyományok sokáig legyôzték az újítást: az a nô, aki városi cselédként egészen jól megtanult fôzni, falura visszatérve a hagyomános ételekhez és technikákhoz is visszatért. Az alapétel minden étkezésnél a kenyér volt: ez az Alföldön minél fehérebb búzakenyér, Észak-Magyarországon rozs- illetve kevert kenyér volt. A gyümölcsfogyasztás szinte ismeretlen volt, föleg a gyerekek lopkodták le a fáról a cseresznyét, ennek következtében a gyümölcs nagy részét éretlen állapotban ették meg. A hús nagyrészt sertéshúst jelentett, a tenyésztésnél a zsírsertések (mangalica) domináltak. A disznóvágás legnagyobb eredménye, a gazdasszony büszkesége a minél nagyobb adag, szépen kisütött zsír volt. Baromfit elsôsorban tojóként tartottak, a húsát tyúklevesben, kiegészítô, ünnepi ételként ették.Süteményt, különleges ételeket csak a legnagyobb ünnepeken készítettek. A fehérje- és vitaminszegény, egyoldalú táplálkozás következménye volt a paraszti népesség átlagon felüli leromlása. Az öregeknél általános jelenség volt a fogak elvesztése, az emésztési zavarok. Az életmód jellegzetessége volt a személyes higiéné alacsony szintje: fürödni csak a legkényesebbek szoktak, nyáron leggyakrabban hetente egyszer (télen még ritkábban), egyébként változó intenzitású mosdással beérték (derékig, illetve a lábuk fejét lavórban). Intim testtájaikat nemcsak egymás, hanem a fürdôvíz elôl is igyekeztek elrejteni. Szemérmességük következtében még a fiatal lányok is nem ritkán kimondottan büdösek voltak, bár a gazdagabbak olcsó kölnikkel is próbálkoztak. A pipereszappant csak a városokban ismerték, falun a házilag fôzött mosószappant használták. A fogkefét, fogport, "fogpépet" kevesen ismerték.

A hagyományos viseletet leghamarabb a leggazdagabb, majd a legszegényebb rétegek hagyták el. A leggazdagabbak azért, mert rendszeresen jártak a városba, gyerekeiket ott iskoláztatták, és volt pénzük a divat bizonyos követésére. A legszegényebbek pedig azért, mert cselédként, vagy idôszakos munkásként kénytelenek voltak használt, uraktól levetett ruhákat hordani, és nem válogathattak a fazonban. A hagyományos viseletet a középparaszti réteg tartotta a legtovább, az is elsôsorban az ünnepeken, és a forgalmas utaktól, csomópontoktól távol esô vidékeken. A háziipar visszaszorulása általános jelenség volt: a textilnemü alapanyagát már szinte kivétel nélkül boltban vették, otthon csak rongyszônyeget készítettek, illetve az ünnepi viselet hímzését. Szokás volt a vásznat végszámra venni, amelybôl aztán a fehér- illetve ágynemüt otthon varrták meg. Ekkoriban kezdett elterjedni a lábbal hajtható (Singer) varrógép. Használati tárgyaikhoz még komolyan ragaszkodtak: a fogyasztói társadalom ekkoriban még egyáltalán nem jelent meg a falvakban. Saját készítésü bútoraikat, ruháikat, illetve fazekasnál vett cserép-edényeiket, illetve bármely használati tárgyukat hosszú évtizedekig használták, és ha eredeti funkciójából kikopott, akkor is találtak neki újat. Tipikus kép volt a falusi tornácokon, a kilyukadt lábosban vagy kicsorbult köcsögben virító muskátli.

A családi élet terén jelentôs változások zajlottak: a nagycsaládos életforma egyre inkább átadta helyét a kiscsaládnak. A fiúgyermek, amikor kikapta az örökrészét, külön házba költözhetett, és megházasodott, jobbára a faluból, vagy annak közvetlen környékérôl. Ezt még akkor is igyekeztek tartani, ha a lány pl. cselédként a városban élt: hazavárták. Az özvegyek igyekeztek újra házasodni, a parasztgazdaság ugyanis csak teljes családdal müködött. A családi élet tisztaságára ügyeltek, a kikapós asszonyt, megesett lányt kiközösítette a falu. A családot, sokszor a léha, kocsmázó férj ellenére, az asszony tartotta össze.

A szórakozásnak, müvelôdésnek új lehetôségei nyíltak. 1930-ra az analfabétizmust sikerült 10% alá szorítani. Ezt a folyamatosan épülô falusi-tanyasi iskolarendszer tette lehetôvé. Az ilyen iskolák általában zsúfoltak voltak, az egyetlen osztályteremben 50-60 gyerek is szorongott. Az elemi népiskola 4 osztályát a gyermekek többsége elvégezte, de gimnáziumba, felsôiskolába csak egy töredékük került, és ezek egy része is lemorzsolódott. A fô nehézséget a tandíj okozta (14 P félévente), de a jeles eredményüeknek csak a felét kellett fizetni. A Gyôrffy kollégium tehetségmentô akciója majd a 40-es években indul be.

A szórakozást a férfiak számára elsôsorban a kocsma jelentette, részben az ivás miatt, de inkább a társaság, és egyes társasjátékok (kugli, kártya, biliárd) vonzották a népet. A nôknek gyakorlatilag tilos volt a kocsma, ôk a tereferét otthon, illetve szomszédolással oldották meg. Sajnos, a parasztasszonyok napjának jelentôs része ilyesmivel telt, jellegzetes dolog, hogy egyszerüen nem tanulták meg beosztani az idejüket, a házimunkát nem gyorsan és célratörôen, hanem daraboltan, vontatottan, szétesôen végezték. A férjük, amennyiben ezt észrevette, megverte az asszonyokat, de nem tudta, hogyan kell jobb idôbeosztásra szokatni ôket (valószínüleg azért, mert ez neki sem volt erôssége). A két nem közös mulatságát a falusi bálok, lakodalmak szolgálták, illetve a korszak nagy újdonságaként, heti egy-két alkalommal a mozi. 1934-tôl felvirágzott a Gyöngyösbokréta nevü, népi kulturális mozgalom, amely a visszaszoruló népszokások, népzene, néptánc és népviselet értékeit volt hivatott megmenteni, tulajdonképpen szép sikerrel. A nagyobb falvakban, a népi mozgalom eredményeképp már létrejöttek a népmüvelô- és olvasóegyletek, 1936 után pedig a népfôiskolai mozgalom.