Középosztály - úri középosztály.

Az arisztokrácia életmódja csupán távoli, sokak számára megismerhetetlen álomkép volt. A társadalom többsége számára az igazi, követhetô mintát az úri középosztály adta. A korszak jellegzetes kulturális termékei, a regények és a filmek szinte kivétel nélkül ezzel a réteggel foglalkoznak.

Ez talán a korszak legösszetettebb társadalmi rétege. Nehéz defineálni: szinte mindenki a középosztályba tartozott, aki az arisztokrácia és a munkásság-parasztság között létezett. A felsô körök alkották a már könnyebben meghatározható "úri középosztály" kategóriát. Ide tartoztott a csekély létszámú nagypolgárság, ide tartoztak a köznemesi, vagy esetleg nemességgel már nem rendelkezô középbirtokosok, a közalkalmazottak, a magánhivatalnokok, papok, katonatisztek és bizonyos értelmiségi pályák betöltôi (jogászok, egyetemi és középiskolai tanárok, mérnökök, orvosok), mindazok, akiket méltóságos, nagyságos, tekintetes vagy nemzetes úrnak szólítottak. Ezek elsôsorban magyar és jórészt dzsentri eredetüek. Ha megnézzük a korszak Tiszti Cím-és Névtárait, egyre inkább és egyre több nemesi elônévvel is rendelkezô nevet találunk benne. Ráadásul mivel Trianon után a leszakított országrészbôl szinte az összes magyar köztisztviselô elmenekült, a csonka országban hirtelen nagyon sokan lettek, és a kis híján csôdbe ment magyar államnak gondoskodnia kellett róluk. 1930 körülre felszámolták a vagonlakó-telepeket, többé-kevésbé polgári körülmények közé kerültek, és többségük állást is szerzett. Azonban majdnem mindegyikükben ott élt még az emlék, hogy régi helyzetük mennyivel magasabb életszínvonalat biztosított nekik. Az 1920-as években szinte általános közérzet volt a romló életszínvonal: ez megmutatkozott a lakáskörülményekben, az öltözködésben, a rokonlátogatások intenzitásában, és csak jócskán a 30-as évek közepén kezdett ez a réteg valamelyes emelkedést észrevenni. Nagyon jellemzô a 30-as évek magyar középosztályára, hogy polgári-tisztviselôi foglalkozást üz, ám viselkedésmódja, szokásai, életvitele ôrzi a vidéki köznemesség értékrendjét. Ez olyan erôs hatótényezô, hogy a parasztság vagy kispolgárság köreiböl a tisztviselôi rétegbe felemelkedett kevesek is átveszik ezt a "dzsentri-stílust".

A réteg legfôbb gondja a külszín fenntartásának kényszere volt. A fiatalembernek elôször iskolákat kellett végeznie, hiszen anélkül nem lehetett tisztviselô (ez a tény jelentôsen emelte a magyar középrétegek átlagmüveltségét). Azután állást kellett találnia, lehetôleg a "havi 200 pengô fix" körül. Ez az összeg a 30-as évek folyamán - infláció híján - lényegében nem változott. Az alsóbb hivatalnokoknak azonban jó pár évbe tellett, amíg a szamárlétrán elôrehaladva elérték ezt a szintet. Egy tanító csak 163 P-el kezdte, a középiskolai tanár már rögtön 226-al. A tekintélyesebb középpolgári lét úgy 350 P magasságában kezdôdött. Egy egyetemi tanár 500-600 P körül keresett. A havi 200 tette lehetôvé a családalapítást, egy társadalmi helyzetnek megfelelô, vagyis 2-3 szobás lakás fenntartását, valamint legalább egy cselédlány vagy bejárónô foglalkoztatását, amely szintén általános elvárás volt. Ennek következtében a családalapítás kitolódott: a fiatal férfiak és nôk 27-29 illetve 25-26 éves korukban gondolhattak a családalapításra, ennek megfelelôen lecsökkent a szülôképes kor: a középosztálybeli családok átlagos gyermekszáma a 3 lett.

Voltak dolgok, amin lehetett, és voltak, amin nem lehetett spórolni. Nem lehetett a lakáson - még az is számított, hogy melyik kerületben, illetve utcában, hanyadik emeleten, udvari vagy utcára nézô lakásban, és két-három vagy négy szobában lakik-e az ember. Budapesten a jó polgári lakás minimum két szobából, hallból plusz cselédszobából kellett álljon. Magasabb rangú köztisztviselô azonban ragaszkodott a 4 szobához. A lakásideál a nemrég épült, Bauhaus-stílusú, központi fütéses, liftes ház volt. Az áram és a vízvezeték ekkor már általános elvárás volt, és a középosztálybeli lakások túlnyomó többsége fürdôszobával és vízöblítéses WC-vel is rendelkezett. Nem lehetett spórolni a cselédlányon, mert az is kellett. Az öltözködésen sem lehetett egészen spórolni: a fazonnak és az anyagnak követnie kellett a divatot - a kor divat- és társasági lapjai egymással versengve adták a jótanácsokat, hogyan lehet otthon, sajátkezüleg, esetleg a házivarrónô közremüködésével lekoppintani a legújabb "párizsi" divatot.

A szalon - vagy nevezzük inkább szerényen vendégszobának - berendezésénél is tartani kellett a színvonalat: kellett bele egy kb. 10 személyesre bôvíthetô ebédlôasztal, többé-kevésbé hozzáillô szekrénnyel, hozzávaló tálalószekrénnyel, ha jó nagy volt a helyiség, belefért egy kártyaasztal meg néhány fotel. Fontos volt a vitrin, amelyben illett legyen néhány -hajdani gazdagságra emlékeztetô monogramos-címeres ezüsttárgy, néhány ólomkristály-váza, meg altwien vagy herendi porcelántárgy. Spórolni a háló- meg a gyerekszobán lehetett. Meg az étkezésen. A cselédlány félig-meddig külsô megfigyelô volt, így ezt is ravaszul csinálták: az ötfogásos ebéd általános volt (mert hátha éppen betoppan valaki, meg a lány is mit szólna...), az alapanyagokkal azonban lehetett ügyeskedni. Paradox módon ebben a korban viszonylag a középosztály étkezési módja volt a legegészségesebb, ugyanis gyakran ettek fôzelékfélét, szószokat, viszont kényszerüségbôl heti 1-2 alkalomra korlátozták a húsfogyasztást. A háziasszonyokat a szükség leleményessé tette: érdeklôdtek a fôzési fortélyok, különleges füszerek és ételkészítési eljárások iránt, így az ô konyhájuk eléggé változatos, olykor kifejezetten érdekes és élvezetes volt. A szárazfôzelékek helyett zöldfôzeléket, hús helyett tejterméket, sok gyümölcsöt, kávét, kakaót fogyasztottak. A lapokban kezdtek feltünedezni a különféle természetes, egészséges életmódot segítô étrend-javaslatok. Megjelentek a mesterséges tápszerek (Ovomaltine). Már a 20-as években divatba jött a karcsúság, és ez a divat azóta sem múlt el. Hatalmas keletje lett a bombabiztos fogyókúra-recepteknek. Persze, a társadalom szélesebb köreiben lassabban ment az áttörés, a tudat mélyén ott lappangott, hogy a férfiember akkor tekintélyes, ha a derékbôsége legalább 100 cm körül van. A korszak nagy találmánya többek között a sütôpor. A középosztálybeli ebédek állandó befejezô része volt a sütemény.

A legnagyobb fényüzés a vendéglátás volt. Ez is a dzsentri-örökség része. A hajdani udvarházban és birtokon nem jelentett nagy gondot, ha egy vendég néhány hétre vagy hónapra meglátogatta az embert, aki, ha kedve szottyant, szintén 15-20 házban tehette hasonló módon a tiszteletét. Most viszont, amikor egy lakásnak 2-3 szobája volt összesen, és minden élelmiszert a piacról kellett beszerezni, a régi szokás hirtelen rendkívül terhessé, megerôltetôvé vált. A konyhán sem 10-20 személy dolgozott, hanem a háziasszony, meg egy cseléd. A tisztviselô-családok nagy része nagyon gyorsan felismerte, hogy képtelen tartani s színvonalat, és ez a tény nagyon rossz közérzetet keltett, leginkább ebben a kérdésben érezték anyagi-társadalmi helyzetük romlását. A helyzet annál kellemetlenebb volt, mivel az ilyen dzsentri-köztisztviselô családoknak szinte mindig volt egy-két olyan rokona, akik folytatták a vidéki kúriák életmódját, velük szemben méginkább kellemetlen volt, hogy nem tudták viszonozni az ottani, hagyományos vendéglátást. A rokonlátogatások sietôs vizitekké csonkultak, a köznemességet egykor oly erôsen összetartó rokoni szálak pedig elszakadoztak.

A középosztály másik nyomasztó gondja a müvelôdés volt. A családok költségvetésében egyre komolyabb tételt jelentett a gyermekek iskoláztatása. 1930-ban Magyarországon 80 ezer diplomás ember élt, így egy középosztálybeli fiúgyermeknél természetes elvárás volt, hogy egyetemet, vagy legalábbis fôiskolát végezzen. A leányoknál ez nem volt kötelezô, ám a középiskolát illett elvégeznie, legalább az ú.n. "polgári" iskolát. Ez fontos lépés volt a nôk emancipációja felé: a 20-as és 30-as években a középosztály leányainál általános lett az iskolázottság, majd férjhezmenetelig a munkavállalás. Akik értelmiségi pályára mentek, azok férjhezmenés után is folytatták azt. Legtöbbször azonban alsóbb hivatalnoki, tisztviselôi, illetve oktatói-nevelôi munkakört töltöttek be. Az iskolázás költségei komoly összeget emésztettek fel, minek következtében az ilyen családok igyekeztek mérsékelni az élvezeti kiadásokat. Sokaknak gondot okozott a színház, hangverseny látogatása, a könyvvásárlás, a lap-elôfizetés, nem is beszélve valamely költséges szenvedélyrôl, mint pl. a mükincsvásárlás. Idegennyelvi környezet és nevelôk híján egyre nehezebb volt idegennyelv-ismeretre szert tenni: a német nyelv isemerete általános volt, a francia is, az olasz, az angol már ritkább.

Ha nem is éltek egészen könnyedén, nem volt szokás, hogy a tisztviselôk tönkretegyék magukat a munkában. Volt egy mondás: "aki a közhivatalban megszakad, annak f..al harangoznak". A hivatalnokok munkaideje általában 9-tôl 2-ig tartott. Ha esetleg délután be is kellett menni, mindenkinek volt néhány órája, hogy hazamenjen, kényelmesen megebédeljen, még szundítson is egyet utána. A munkahelyi étkeztetés ekkoriban teljesen ismeretlen fogalom volt. Aki esetleg nem otthon étkezett, igénybe vehette a nagyvárosokban szép számmal nyíló kocsmákat, éttermeket, kávéházakat, kisebb helyeken az úri kaszinókat. A kor újdonsága volt az 1937-ben megnyíló elsô espresso.

Voltak az életnek új elemei is. 1934-ben már 340 ezer rádió elôfizetô volt az országban: a középosztálybeli lakások többsége rendelkezett ilyen készülékkel, ami jelentôsen tágította a látókört. Sokaknak volt fonográfjuk és egyre gyarapodó lemezgyüjteményük. Ez aztán a társasági életnek is új lehetôségeket adott: divatba jöttek a zsúrok, az ötórai teák, amelyek lehetôvé tették kisebb, nem formális és nem éjszakába nyúló táncmulatságok rendezését. Ezek az alkalmak kifejezetten olcsók voltak: egy kis tea (vagy egyéb ital, de nem berúgásig), egy kis teasütemény, a zenét a rádió vagy a gramofon szolgáltatta, és a legjobb amerikai tangó- rumba- charleston- vagy egyéb éppen divatos számokra lehetett táncolni. Nagy divat lett a mozi: a film hirtelen befolyással kezdett lenni az egész életformára, a sztárok követendô mintákká lettek. A középosztály számára divatba jött a sport (szoros összefüggésben az egészséges élet- és karcsúság-mániával). Persze, nem a futball, vagy egyéb tömegsportok. Teniszeztek, télen korcsolyáztak, esetleg síeltek, gazdagabbak lovagoltak, lovaspólóztak. Az 1930-as évek újdonsága a week-endezés. Már nem a vidéki rokonságot szállták meg hetekre, hanem a Balatonhoz, a Dunakanyarba, vagy a frissen épült Lillafüredre ruccantak le, egy piknikre, vagy egy-két napra.

A kispolgárság

Mig a felsô - vagy úri - középosztály lényegében a felsô körökhöz számított, a kispolgárság már a társadalom alsó régióiba tartozott. Az alsó középosztályba tartoznak a kisiparosok, kiskereskedôk, vasúti- illetve államapparátus-beli altisztek, alacsonyabb rangú alkalmazottak, és egyes értelmiségi pályák betöltöi: általános iskolai tanítók, házitanítók, óvónôk, ápolónôk, bábaasszonyok.

Ezt a réteget részben szerényebb anyagi helyzete, másrészt eredete, hagyományai, müveltségi foka, és a mindennapi élettel szemben támasztott igényei különítették el az úri középosztálytól. Csak a tanítók végeztek közülük felsôbb iskolát. A tanítók esetében kissé bizonytalan a besorolás: néha a felsôbb középosztályba sorolják ôket, pontosan iskolai végzettségük okán. A "nemzet napszámosának" lenni azonban már a 30-as években sem jelentett nagy presztizst, sem nagy jövedelmet.

A többiek besorolása eléggé egyértelmü. Ezek általában általános iskolát, esetleg szaktanfolyamot vagy tanonc-iskolát végeztek. Származásukat tekintve kispolgári, vagy paraszti eredetüek. A parasztságból altisztnek vagy iparosnak kerülni igazi karriert jelentett. Bár a kispolgári élet eléggé szerény kereteket biztosított, a paraszti sorhoz képest valódi kiemelkedést jelentett: ami a legszembeszökôbb volt, az az átlagos kispolgár (iparos, altiszt, kiskereskedô) kiegyensúlyozott, rendszeres életvitele, jóltápláltsága, tartósabb egészsége, tovább megôrzött fiatalsága. Ha két testvér közül az egyik paraszt maradt, a másik altiszt lett, 40-50 éves korukra 10-20 év korkülönbség látszott köztük, ennyivel jobban elhasználta az élet azt, aki a paraszti életformát folytatta. A kispolgárság háztartása is a felsôbb rétegekét másolta, kicsiben.

A tipikus kispolgári család lakása a bérház udvari fronján helyezkedett el, vagy egy szoba-konyhás, vagy két szobás-konyhás felosztással. A lakáshoz esetleg egy kamra tartozott. A bejárat általában a konyhában, vagy egy kis elôszobában volt. A lakások kis részéhez tartozott fürdôszoba, a WC általában a folyosón, az emelet lakói számára közösen volt. A tisztálkodást lavórral oldották meg. A szobák átlagos berendezése egy szobaasztal 4 székkel, egyszerü ruhásszekrény, esetleg egy karosszék (hintaszék), egy nagy, támlás dupla ágy a szülôknek, kiságy a gyerekeknek, (mármint egy kiságy két-három gyereknek). A falon szentkép vagy Kossuth apánk. Vitrin vagy könyvespolc nemigen volt. Ha két szoba volt, nem ritkán albérlôt vagy ágybérlôt fogadtak, szegényes jövedelmük kiegészítésére. A kispolgárságnak azonban jelentôs része nem a nagyvárosi "gangos" bérházakban, hanem városszéli kis kertes magánházakban élt. Maga a lakrész kényelmét és berendezését tekintve nem különbözött lényegesen a bérházi lakástól, ám az önálló ingatlan sokkal nagyobb tekintélyt, kényelmet és lehetôségeket hordozott magában, márcsak a kiskert révén is. A magyar lakás-állománynak egyébként 98%-a földszintes magánház volt, tehát ilyen körülmények között lakott a magyar lakosság túlnyomó többsége. A 30-as években épült magánházak többségében még nem volt vízvezeték - ennek következtében WC és fürdôszoba sem. Országosan 1% volt a gázvezetékkel rendelkezô házak száma, ez tehát kuriózumnak számított. A villany is ritka luxus volt vidéken. Az újonnan épített házak azonban formailag nagymértékben különböztek a hagyományos pitvaros parasztházaktól: ekkor kezdôdôtt a sátortetôs, négyzet-alaprajzú házak divatja, amely egészen a 70-es évekig meghatározó maradt, és jelentôsen átalakította a magyar elôvárosok, kisvárosok és falvak arculatát.

Természtetesen a kispolgárságon belül is voltak különbségek. A kisiparosok jórészt egyszerü, dolgos emberek voltak, erôs hazafias és ellenzéki szellemmel megáldva. Munkájukat becsületesen végezték, az ügyféllel szemben aggályosan törekedtek jó hírük fenntartására. Az adót azonban igyekeztek mérsékelni, ennek érdekében olykor kisebb ügyeskedéseket is csináltak. Vállalkozó szellem nemigen szorult beléjük, munkájukat leginkább hagyományos módszerekkel és szerszámokkal végezték, tôkeerejük sem volt a termelés alapvetô modernizálásához. A gazdasági válság eléggé megtépázta ezt a réteget is. A céhrendszer megszünt, ám egy-egy város vagy régió mesterei afféle kartellekbe tömörültek, amelyek - tulajdonképpen illegálisan, egy kedélyes kocsmaasztalnál - felosztották maguk között az éppen aktuális pályázatokat és megrendeléseket. Az iparosok társaskörei vidéken kifejezett társadalmi erôt képviseltek.

A kiskereskedôk jelentôs része idegen nyelvü, nem kis részben zsidó származású volt. Városokban specializált szaküzleteket, vidéken mindenesboltokat üzemeltettek, kis tôkeerôvel, családi vállalkozásképp. Nem rendelkeztek komoly társadalmi befolyással.

Az altisztek voltak a kispolgárság másik fôeleme. Ide tartoztak azok a kôz- és magántisztviselôk, akiket nem vettek fel az úri kaszinóba: a vasúti kalauz, ellenôr, a postás, a rendôr, csendôr, közkatona, a polgármesteri hivatalok hivatalsegédei. Nagy részük paraszti származású. Bérért dolgoztak, de nem voltak munkások, mert munkájuk nagyrészt bizalmi jellegü volt, és ha nem is magas isolát, de alapos képzést igényelt. Munkájuk mindig a fizikai és adminisztratív munka keveréke volt. Ami igazán fontos volt egy altiszt presztizsét illetôen: munkája állandósított és intézményesített munkaviszonyt jelentett, havi fix fizetéssel, társadalombiztosítással és nyugdíjjal, és egyéb juttatásokkal (egyenruha, cipó, ingyenes utazás, illetményföld, stb.). Az elômenetel hosszú éveken át, elôre, pontosan szabályozott szamárlétrán zajlott, kellett hozzá sok évi hüséges, megbízható munka, gyakorlatiasság, imponáló, határozott fellépés (föleg a rendôrôknél-csendôrôknél). Ez a fellépés persze, fôleg az alattuk állókkal szemben fölényes utasítgatásként jelent meg, amelyet fontoskodás, tudálékosság, és a feljebbvalókkal szemben undorítóan alázatos modor tarkított. Körülményei következtében ez a réteg alapvetôen a nemzeti-konzervatív uralkodóosztály szövetségese volt, nem lázadozott a fennálló rend ellen, hanem minél magasabbra törekedett benne. Ez a réteg igyekezett egy fokkal magasabb iskolába juttatni gyermekeit, mint amit maga végzett. A cél az úri középosztály volt. A 30-as évek kultúrpolitikájának hála, ha nem is tömegesen, de egyre több kispolgár-gyermek került egyetemre, föleg tanárnak vagy mérnöknek.

Városi alsó rétegek:

Ide tartozik a házicselédség, az alacsonyabb rangú magánalkalmazottak (kereskedôsegédek, inasok, kifutófiúk, kocsisok, varrónôk, mosónôk, házmesterek, stb.) az ipari munkásság, melyen belül elkülönül a jól fizetett szakmunkásság, illetve a betanított munkások, segédmunkások rétege, melynek életszínvonala sokszor közelít a nincstelen szegényekéhez. A munkanélküliek is jórészt ebbe a rétegbe sorolhatók. A szociográfiák jórészt a nagyipari munkássággal foglalkoztak, azt a téves látszatot keltve, mintha ez a csoport volna ennek a rétegnek a vezetô ereje. Ez talán Budapestre, és egy-két ipari körzetre (bányavidékre) igaz, ám az ország nagy részében a réteg többi eleme dominált, elsôsorban a cselédség.

1919 után a munkásság politikai lendülete is megtört, és a 30-as években, egy-két látványos eset (pl. a Rákosi-per) ellenére a munkásmozgalom a társadalom számára teljesen periférikus kérdés volt, lényegében nem befolyásolta a közéletet. 1923-ban egyes szakmákban már bevezették a 8 órás munkaidôt, fixálták a minimálbéreket (a segédmunkások 80-90, a szakmunkások 100 P körül kerestek havonta), ismerték a túlóra-díjazást, a betegségi- és öregségi biztosítást. A munkahelyi étkeztetés csak a 30-as évek legvégén kezdett megjelenni, ezért itt is szokás volt a hosszú ebédidô. A munkáslakások általában a nagyvárosi-gangos bérházak leghátsó fertályán, alagsoraiban illetve a legfelsô emeletein terültek el, szoba-konyhás kivitelben, ahol egyéb mellékhelyiség nem volt, és egy szobán, a család mellett nem ritkán egy-két ágybérlô is osztozott. Kissé jobb volt azoknak a helyzete, akik szolgálati lakásokban vagy házmesterlakásokban laktak (ez utóbbi úgy fordult elô, ha a házmester nô volt, a férje pedig munkás). Az ilyen lakások 1/3-ában már WC is volt. A berendezés roppant szegényes volt, luxus- illetve dísztárgyak legfeljebb a vásári bóvli szintjén fordultak elô. A szobában egy-két ágy volt, ezen szorongott a család, 1 asztal, székekkel (általában házi gyártmány, vagy thonet, és nagyon ritkán egyforma). A korra jellemzô sajátos presztizsbútor volt az éjjeliszekrény. Ez az ágy mellé állítható egyajtós-tükrös kisbútor nem volt létszükséglet: a polgári jómód szerény ábrándképét hozta a szegényes, sokszor szedett-vedett bútorzat közé. Hasonló jellege volt az itt-ott megjelenô díványnak. A mosdószekrény is elterjedt bútor, azonban korántsem a luxus jeleként: azokban a lakásokban volt helye, amelyekben nem volt fürdôszoba. Ha volt elôszoba, abban ruhásszekrény, kisasztal, kisszék, meg egy tükrös-akasztós elôszobafogas állt. A konyhában egy szekrény és egy asztal állt, esetleg a mosópad. Ez egy natúr- vagy mázolt fa állvány volt, ezen tartották a mosáshoz, mosdáshoz és mosogatáshoz használt dézsát, alatta a vödröket, felmosórongyokat, tisztítószereket. A munkáslakások általában a lehetôségekhez képest tiszták és rendezettek voltak. A bútorok nagy része mázolt puhafából készült, esetleg az ágyak vasból vagy rézbôl. Az újonnan épült munkáslakások felében volt már villanyvilágítás, a fôzést azonban hagyományos sparherd-al oldották meg, fütôalkalmatosság pedig csupán a lakások 42%-ában volt, a többi lakást a fôzés, meg a bennlakók lehellete fütötte. A városi munkáscsaládok kiscsaládos formában éltek, vidéki rokonaiktól lényegében elszakadva. A vidékrôl ingázó, paraszti származású, betanított- illetve segédmunkások családja általában a hagyományos paraszti nagycsaládban, paraszti életkörülmények között élt, a munkásként dolgozó családtag pedig az al- illetve ágybérlôk sivár sorsát volt kénytelen elviselni (legalábbis hét közben, mert hétvégére, ünnepekre, ha csak tehette, hazautazott.)

forrás:http://www.bibl.u-szeged.hu/ha/eletmod/index.html