A Városi Múzeum fotógyűjteményéből válogatott képek alapján érzékelhető, hogyan változik őseink öltözete a múlt században. Még a két generációval ezelőtt készült, szinte minden családban fellelhető fotók is azt láttatják (pl. az 1920–30-as évekből), hogy nem csupán a paraszti, de a polgári öltözködésnek is jellegzetes szabályszerűségei voltak.

 Környékünkön nem találunk adatokat olyan – egyértelműen Zentára és vonzáskörzetére vonatkoztatható – magyar paraszti népviseletre, amely csak erre a vidékre jellemző motívumokkal rendelkezne, mint ami például a kalocsai, a mezőségi, vagy akár a sokác, a bunyevác népviselet esetében megfigyelhető. Ennek oka egyrészt a lakosság vegyes eredetében, másrészt a település mezővárosi jellegében keresendő. A polgári öltözködés jellegzetes hatása figyelhető meg a múlt század eleji fényképeken, ráadásul többnemzetiségű térség esetében számolni kell az idegen hatásokkal is.

 A zentai néprajzi gyűjteményben sajnos nincs teljes népviselet-kollekció, de néhány jellemző ruhadarab bemutatható, illetve a fényképek is nagy segítséget jelentenek a paraszti (és polgári) viselet rekonstruálásakor.

 Az 1800-as évek közepén a parasztasszonyok, lányok maguk készítették természetes anyagokból a család ruházatát. Vidékünkön a kendervászon volt általánosan elterjedt, a gyári kelmék megjelenése után is sokáig megmaradt a női alsóruha, az ing és a pendely, valamint a férfiak hétköznapi nyári viselete, a vászoning és vászongatya alapanyagaként.

 A paraszti kultúra igen látványosan megkülönbözteti a hétköznapi és az ünnepi viseletet, amely természetesen jóval díszesebb az előzőnél. A díszítményekkel gazdaságosan élnek, azokat a részeket hímezték az alsóruhák esetében, amelyek jól láthatóak, így a slingelt alsószoknyák alja többnyire dúsan hímzett, míg a nem látható részei dísztelenek. A szoknya a 19. század közepétől már gyári anyagokból, selyemből, bársonyból készült, a polgári öltözetek mintájára hosszú, bokáig érő volt. Erre került a kötény, amely, mivel a leginkább szembetűnő öltözeti darab, nem nélkülözheti a díszítettséget. A felsőtest jellegzetes öltözeti kelléke vidékünkön az elöl keresztezett és váll alatt hátrakötött rojtos kendő, vállkendő. Változatos mintáiban már fellelhetők a tájegységünk egyes területeire jellemző díszítőmotívumok.

 A fejkendők viselése sem esetleges, mint ahogy a férfiak kalapot hordtak a fejükön, az asszonyok nem léphettek utcára kendő, ill. fityula nélkül, csupán a lányoknak volt ez megengedett. A hajviselet is szabályozott, férjes asszony kötelezően kontyba tűzte a haját, míg a lányok fonatot készítettek, a rövid haj a nők esetében nem is merült fel. Ezekre az íratlan szabályokra, valamint a népszokások azon részére, amelyekben szabályozott viseleti előírásokat találunk, nyelvünkben is rengeteg utalást fedezhetünk fel (hajadon, hajadonfőtt, bekötik a fejét, pártában maradt, kalapot emel, megsüvegeli, felkontyolják, konty alá való stb.).

 A női ruha színösszetétele is sok mindenről árulkodik. Az élénk színeket eladósorba került lányok viselhették, nagyjából férjhezmenetelük után egy évig vagy az első gyerek megszületéséig. Ezután már egyre szolidabbá vált és sötétedett a ruha színe, a piros már nem jelenhetett meg hangsúlyosan egy többgyermekes férjes asszony öltözetén, idősebb korban pedig a barna, illetve a fekete dominál. Ez különben az egész magyar nyelvterületre jellemző, azzal a különbséggel, hogy a gyász színe néhány vidéken eltér a nálunk is hagyományos feketétől (az Ormánságban és a Sárréten fehér). Régen feltehetően a magyar gyászviselet általánosan a fehér volt, mint ahogy a keleti kultúrák esetében ez ma is megfigyelhető. A gyászruha viselésének ideje is szabályozott, hagyományosan általában egy év volt, de néprajzi adataink arról tanúskodnak, hogy az egyéves gyászt megért asszonyok 35-40 éves koruktól feketében maradtak halálukig.

 (anyagtár:@Anikó Design Webseite.)