követően huszonegy éves korig. Ezt a szerkezetet valósítja meg Kálvin Genfi Főiskolája, melynek pedagógiai rendjét vizsgálva a következő sajátosságokat fedezhetjük fel: egyrészt a gimnáziumi és akadémiai képzés egységes rendben szerveződik, egy rektor vezetése alatt. A tananyag humanista alapelvekre, latin és görög szerzők munkáira épül, emellett fontos szerepet kap benne az anyanyelv, a francia oktatása is – e vonatkozásban eltér Sturm rendszerétől, mely a latin nyelv kizárólagos használatára alapozza az oktatást. Szintén eltérő sajátosság a tananyagba emelt katekizmus-oktatás és zsoltáréneklés. Fontos azonban hangsúlyoznunk, hogy a magyar református iskoláztatás rendszerére Kálvin Főiskolája nem közvetlenül hatott: az Orsinus és Olivian által megszervezett heidelbergi gimnázium, valamint a hebroni akadémia és a wittenbergi kollégium magyar diákjai közvetítésével jutott el a magyar kollégiumokba.

A tananyag kérdése kapcsán kell említést tennünk egy közvetett hatásról, mellyel a kálvinizmus nemcsak a magyar oktatásügyet, hanem – részben az iskolákon keresztül – a magyar nyelv fejlődését is befolyásolta. Az anyanyelvi bibliaolvasás lehetősége egyben az anyanyelvi iskolák megteremtését is szükségessé tette – bár, mint az előzőekben említettem, a magyar református iskolafenntartók a kezdetekben főként latin iskolákat működtettek. Felvetődik a kérdés, hogy a latin iskolák működése mennyiben járult hozzá az anyanyelv fejlődéséhez? Egyrészt a kollégiumok kezdő évfolyamaiban az írás-olvasás oktatása anyanyelven folyt. Emellett a XVII. században a puritanizmus hatására megjelenő református anyanyelvi kisiskolák működése is hozzájárult az anyanyelvi ábécéskönyvek, tankönyvek (például az 1577-es Debreceni Aritmetika, az első számtankönyv) kiadásához, mely utóbbi egyben a magyar tudományos szaknyelv kialakulását is megalapozta. A református oktatásügy a magyar nyelv művelésére gyakorolt hatásának bemutatásához elég utalnunk Dévai Bíró Mátyás Orthographia Hungaricájának (1538) és Apáczai Csere János Magyar Encyclopaediájának (1653) jelentőségére, hiszen mindkettő oktatási célból készült. A XVIII. századtól felerősödő nemzeti törekvések pedig erre az alapra épülve jelennek meg a kollégiumi oktatásban: az anyanyelv és kultúra oktatásának és művelésének hangsúlya mellett a nemzeti érzületre nevelés az iskolák céljává válik – ennek hatékonyságát jól mutatja a ’48-as forradalom és szabadságharc vezetői körében a református kollégiumban végzettek kiemelkedően magas aránya.

A tananyag és a szervezeti felépítés mellett meg kell említenünk azokat az iskolai életben jelentkező sajátosságokat, melyek a magyar református kollégiumok működését jellemezték. A pedagógiai elemeket tekintve Trotzendorf Goldbergben létrehozott kollégiumának hatása volt igazán jelentős, mivel a későbbi kollégiumok – köztük a magyarországiak – számos elemet beépítettek az iskolai életbe. Iskolája internátus volt, melynek legfelső osztályában tanított ő maga, az alsóbb osztályokban pedig a felsőbb éves diákok (praeceptorok). Az iskolájában kialakított coetus, mely a tanárok és diákok együttesét jelentette, részt vett az iskolai ügyek intézésében, a diáktanács intézte a fegyelmi ügyeket. A különböző tisztviselőket a tanulók sorából választották, és a tisztségviselők az iskola vezetőjével együtt alkották a magistratus scholasticust, az iskolai törvényszéket. Ez magisztratus fegyelmi vétségek esetében rendelkezett döntési jogkörrel. Emellett voltak más tisztviselők is: oeconomusok, akik a ház rendjére ügyeltek fel; ephorusok, akik az étkezésnél vigyáztak; quaestorok, akik az óra alatt a leckét kikérdezték. A diákoknak – rendi hovatartozástól függetlenül – egyenlő jogaik és kötelességeik voltak. A nagyobb diákok tanári feladatokat is elláttak az alsóbb évfolyamokban, valamint közülük kerültek ki a gazdasági ügyek intézői és a felügyelők is. A magyar kollégiumok e modellt átvéve szintén széles körű diáktisztviselői rendszerrel biztosították az intézmény működését, erre álljon itt néhány jellegzetes példa: az oeconomus, aki a gazdasági ügyekért viselt felelősséget, a bibliothecarius, aki segédkönyvtárosi szerepet töltött be és a remanens, azaz a kollégiumi épületre napidíjért felügyelő diáktisztviselő.

E rendszer bevezetése és fenntartása pedagógiai szempontból azért különösen jelentős, mert hosszú ideig megőriz és továbbfejleszt egy olyan – mai pedagógiai fogalmakkal értelmezve – tanulói aktivitásra és részvételre építő modellt, melynek kontinuitása a későbbiekben más megoldások keretében ugyan, de kétségkívül megmarad: ilyen mindenekelőtt a diákkörök, önképzőkörök rendszere, melyek részben értelmiségképző céllal, részben szabadidős tevékenységek szervezésére jöttek létre, elterjedésük a felvilágosodással veszi kezdetét, virágkorukat a reformkorban és azt követően élik. A szervezetek jelentősége mindenekelőtt művelődéstörténeti: közismert, hogy a Pápai Képzőtársaság, a Debreceni és Kolozsvári Olvasó Társaság milyen fontos szerepet töltött be a magyar művészet és tudomány történetében – elég Petőfi pápai önképzőköri bemutatkozására utalnunk. Pedagógiai funkciójukat vizsgálva emellett hangsúlyoznunk kell e szervezeti forma által közvetített tanulás-felfogás jelentőségét, hiszen a diákok öntevékenységén, aktivitásán alapuló tanulás az oktatási intézmények örök célja, ez a megoldás pedig éppen ennek ad terepet. Az önképzőkörök mellett folytatásként értelmezhetjük azokat a diákköröket, melyek az önkormányzatiság egyfajta továbbéléseként a diákok politikai szerepvállalását szolgálták, mint például az 1813-ban a Sárospataki Református Kollégiumban alapított Pánczélország. Ha a politikai felelősségvállalásra, mai fogalommal élve aktív állampolgárságra nevelés formáinak történeti gyökereit vizsgáljuk, e szervezetek tevékenysége éppen ezt a célt szolgálta, születésüket pedig segítette az a tradíció, melyet a református iskolaügyben a diák-önigazgatás és diák-tisztségviselői rendszer alkotott.

Az oktatásügyi hatások mellett fontos kitérnünk e szervezeti formák későbbi általános közművelődési hatásaira: a XIX. században európaszerte kibontakozó közművelődési mozgalom magyar területeken történő intenzív megjelenésének egyik alapját éppen ezek a diákszervezetek jelentik. A XIX. század végén – XX. század elején ezek mellett, illetve részben ezek összefogására – mint például az Ifjúsági Keresztyén Egyesületek Magyar Nemzeti Szövetsége – országos testületek is alakulnak. Céljuk részben a szakmai érdekképviselet (Országos Református Tanáregyesület), részben a diákok tanórán kívüli vallásos nevelése. Ez utóbbiak közül legjelentősebb a Cserkészszövetség, mely sajátosan magyar arculata kialakításában jelentős szerepet töltött be Karácsony Sándor, valamint a Soli Deo Gloria, melyet a magyarországi teológushallgatók 1921-ben Töltéssy Zoltán vezetésével hozták létre. Közművelődési szempontból kiemelt szerepet kapnak azok a szervezetek, melyek a paraszt-, a tanonc- és az iparos ifjúság művelődését és vallási nevelését célozzák, mint például a református és evangélikus fiatalokat tömörítő Keresztyén Ifjúsági Egyesület (KIE), vagy a népfőiskolák még 1945 után is működő rendszere, amelyben olyan jelentős tudósok működtek, mint Magyary Zoltán vagy Benda Kálmán. E szervezetek létrejötte tágabb társadalomtörténeti összefüggésekbe helyezve a polgári önszerveződés, a civil társadalom kiépülésének fontos mérföldkövét jelentik, neveléstörténeti jelentőségük pedig a felnőttképzés intézményes kereteinek megteremtésében mutatkozik meg.

Az iskolai önszerveződésektől térjünk át egy másik sajátos szervezeti megoldásra, a praeceptori rendszerre épülő oktatásra, mely a magyar református iskolákban is jelentős szerepet kapott. A felsőbb évfolyamokban tanuló diákok bekapcsolása az oktatási tevékenységbe a káptalani iskolák jellegzetes pedagógiai eleme, ilyen értelemben tehát egy, a középkorban általánosan elterjedt megoldás megőrzéséről van szó. Fontos azonban hangsúlyozni azokat az áttételes hatásokat, melyek e rendszer következményei. Mindenekelőtt ki kell emelnünk azt a tényt, hogy az iskolák fenntartását sok esetben éppen ez a rendszer biztosította. A magyar református iskolák működtetésében ugyanis fontos szerepet kapott a partikulák rendszere, mely egy jelentős, akadémiai tagozattal rendelkező anyaiskolához kapcsolja a kisebb, akadémiai tagozattal nem rendelkező intézményeket. Az anyaiskola biztosította a partikula számára a rektort, azaz a vezető oktatót, valamint onnan érkeztek – a magasabb évfolyamon tanuló diákok köréből – az oktatók, praeceptorok. A praeceptori rendszer tette tehát lehetővé az intézmények működését, hiszen egyébként nem tudták volna biztosítani a szükséges tanári létszámot.

A praeceptorok oktatói tevékenységük mellett maguk is tanulók voltak, és a tanítás során az anyaiskolákban tanult friss tudást vitték tovább a partikulákba, mely – különösen a természettudományok fejlődésével – az új eszmék és felfedezések gyors népszerűsítését tette lehetővé. Természetesen az oktatás XVIII. századi intézményesülésével párhuzamosan már problémát jelenthetett a nagydiákok tanári tevékenységére építő oktatás rendszere, hiszen ekkor kezd professzionalizálódni a tanári hivatás. A szakmaiság erősítésére jött létre a pedogarcha feladata, aki az alsóbb évfolyamokat tanító nagydiákokat felügyelő és segítő oktató volt; a preceptorok számára Sárospatakon 1796-ban kötelezővé tett pedagógiai jellegű vizsga; valamint az a tendencia, hogy a korábbi nagygimnáziumokban – melyek általában a partikulák anyaiskolái voltak – jelenik meg először a tanítóképzés. A pedogarcha mint sajátos tanárképzési forma egyfelől a tanárképzés kialakulásának fontos lépcsőfoka, másfelől meg kell említenünk egy, a magyar nyelv- és pedagógiatörténet szempontjából jelentős hatását: éppen a pedogarchák képzése céljából jelent meg az első magyar nyelvű pedagógia tankönyv, Pápai Tóth Mihály Gyermek-nevelésre vezető út-mutatás, a S. Pataki helvetica confessiót tartó Collegiumban tanító ifjúság számára című, 1797-ben Kassán megjelent könyve.

A praeceptori rendszer nemcsak az iskolák működtetésében játszott szerepet, hanem a peregrináció, a külföldi egyetemeken folytatott tanulmányok anyagi alapját is biztosította a nagydiák számára. E tanulmányokat a diákok a fejedelmi és városi adományok mellett a tanításból tudták fedezni. A külföldi tanulmányokat az a körülmény tette szükségessé, hogy magyar református egyetem nem működött, sőt nem katolikus tanárok is csak a XIX. század második felétől taníthattak a pesti egyetemen, ezért református szellemiségű tanulmányok folytatására csak külföldön nyílt lehetőség. E helyzetet a reformátusok egyrészt a lelkész- és tanárképző intézmények, kollégiumok oktatási színvonalának emelésével, másrészt külföldi tanulmányokkal próbálták meg kezelni, melynek a magyar művelődéstörténet szempontjából kiemelt jelentőséget ad az a szellemi összeköttetés, mely a külföldi egyetemekkel ennek segítségével is megerősödhetett. A magyar református iskolák kapcsolatai – főként Wittenberg, Genf, Göttingen, Herborn és Utrecht, melyek a peregrináció legfontosabb helyszínei voltak – jelentős hatást gyakoroltak az intézmények szervezeti rendjére, mint azt Melanchton, Sturm és Trotzendorf megoldásainak elterjedése is mutatja, valamint művelődési anyagára, mivel az ezen intézményekből hazatérő diákok tanárokként a legkorszerűbb tudományos eszméket közvetíthették. Ennek hatása különösen a XVII. században kezdődő, a természettudományok terén végbemenő felgyorsuló fejlődés követése szempontjából válik jelentőssé. A legújabb elméletek gyors tananyagba emelését tették lehetővé a külföldi egyetemeken tanult tanárok: példaként megemlíthetjük az Apáczai által oktatott descartes-i ismeretelméletet, vagy akár Hatvani newtoni fizikára épülő oktatási tevékenységét. E kapcsolatok nemcsak a peregrináció, hanem a külföldi vendégtanárok fogadása révén is alakultak: erre legismertebb példa Comenius sárospataki munkássága, mely nemcsak a magyarországi oktatásügy története szempontjából jelentős, hanem általában a pedagógia mint tudomány szempontjából is, hiszen itt kezdte el a gyakorlatban is megvalósítani iskolakoncepcióját, valamint itt írta meg Lucidarium című tankönyvét, mely később Orbis Sensualium Pictus címmel évszázadokon át iskolai tankönyvként szolgált. A korszerű tudományos elméletek tehát először az akadémiai tagozattal rendelkező intézményekben jelentek meg, a kisebb intézményekhez, illetve a partikulákhoz ezen intézményeken keresztül, éppen az anyaintézményekben tanuló praeceptorok közvetítésével érkezhettek. A református kollégiumok közvetítő hatása az oktatás megújításában nemcsak tartalmi kérdésekben jelentkezett, legalább ilyen jelentős a módszertan megújításában betöltött szerepük: erre példa a kísérletezés, mint szemléltetési forma bevezetése a tanításban.

A kálvinizmus magyar oktatásügyre tett hatásainak rövid összefoglalásában arra törekedtünk, hogy azokat a sajátosságokat emeljük ki, melyek szellemisége és hatása hosszú távon befolyásolta a magyar oktatásügyet. Sajátos helyzet, hogy a református iskolák fejlődése a többségi katolicizmus árnyékában, azonban a magyar nemzeti törekvésekkel szoros kapcsolatban zajlott. Ez a helyzet számos sajátos pedagógiai megoldás kialakulásához vezetett, illetve megőrzött olyan elemeket, melyek érdekes módon a jelen magyar oktatásügyi problémái kapcsán sajátos újraértelmezést kaphatnak. Jelenleg az oktatás fő kihívásának azt tekinthetjük, hogy az iskola képessé váljon cselekvő, aktív, résztvevő és felelősségteljes diákokat nevelni. Ha az autonómiára, az iskolák közti szoros szervezeti kapcsolatra, a diák-önkormányzatiságra, a diákoknak az iskola működtetésében betöltött szerepére tekintünk, látható, hogy noha eltérő társadalmi és pedagógiai problémák kezelésére dolgozták ki ezeket a megoldásokat, ezáltal olyan hagyományai jöttek létre e pedagógiai elemeknek, melyek alapot jelenthetnek azon problémák kezelésére, mellyel a mai iskoláknak kell szembenézniük. 

forrás:matud.iif.hu/2010/02/04.htm